Akiket mindig elítéltünk

N é l k ü l e d

A bérházak magasan nyúltak az éjszakai égbolt felé, mintha meredező parabola-antennáikkal a ragyogó csillagokat akarnák elérni, miket már évtizedek óta lesepert az égről a szemetvakító közvilágítás, a bárok, a pincékbe berendezett klubok neontábláinak fényszennyezése. Egy fekete, néhol csak kandallófüstszürkén vibráló vásznat hagytak az álmodozók csillogó szemeinek. A piszkosfehér vakolatukat az idő, az elérkezett jövő már lefújta róluk, mint kisgyermek a születésnapi torta gyertyáinak lángját, olyan erővel. Valahonnan mégis tudják, egy szebb világból, egy múltból, hogy a csillagok ott fénylettek még, ezerkilomérekről a Hold társaiként és ezer reményt adtak az emberek szívébe. Mert ők is látszanak itt, akármilyen messze vannak az emberektől, kik szerelmeket kötnek hozzájuk. Kik mondákkal dícsérik fényüket.

Fújta a jövő most is a mocskos, poros, dohányfüsttel és olcsó piaszaggal telt levegőt tüdejéből szén-dioxid molekulák helyett most is, ahogy sietős léptekkel elindulok, amint becsapódott mögöttem a nagy üvegajtó, ahogy kiléptem a magas házból.

Minden második utcai lámpának kiégett a lámpája, vagy pislákolt már erőtlenül. Magányosan bóklásztam haza az esti hidegben, ahogy tízpercenként végigfutott a gerincemen a borzongás, mivel mindössze eg farmernadrág és egy vékony póló volt rajtam az éjfél közeli órákban, amikor valljuk be, éjszaka le tud telepedni a nehéz, lusta hideg. A járdát néha rótta egy-két egyetemista, összekarolva egymást, tántorogtak haza, vagy a kollégiumokba, hogy aztán ott is részegeskedjenek, és soha jobban ne érezzék magukat. De másnapra úgysem emlékeznek semmire. Csak egy estére, ami tökéletes volt.

Magányosan mentem haza, magányosan ébredtem reggel az ébresztőm megszokott dallamára. Kinyomtam a telefonomat sóhajtok szakadtak fel belőlem, mint sebeken az alvadt vér, és felültem az ágyon. Egyszerre rázott a hideg, de levert az izzadság is. A fejem hasogatott, mintha valaki folyamatosan rázná az agyamat. Felkelve az ágyból elkezdett forogni körülöttem a szoba, akár egy univerzum bolygói a Nap körül. A szekrényemhez indultam, de kícsúszott a lábam alól a föld, miközben egyszerre váltott bizonytalanul hullámzóvá is a körhinta alattam. A szekrényemre akasztott tükörben aztán megpillantottam magamat. Bár ne tettem volna.

Az arcomra hullafehéren tapadt a bőröm, hajam sápadtan keretezte üres tekinteteimet. Néha vörös hajam és a fűzöld szemem feldobta a kinézetemet és hihetetlenül boldognak tettetett, mintha mindig minden rendben lenne velem. Most azonban nem tudtam hazudni a világnak. Kívül-belül összeomlottam, ami egyaránt látszott rajtam, kívül-belül. Egy fehér inget vettem fel, fekete szivecskékekkel rajta, amikor rájöttem, hogy elhányom magam a romantika legapróbb motívumainak láttán, és a ruha színe teljesen összeolvadt a bőröm élettelenségétől. Így egy egyszerű fekete pulcsiba bújtam és egy fakófekete, térdeinél egy kicsit kopottabb farmert. Ettől még fakóbbnak tűnt az egész lényem, de egyáltalán nem érdekelt már. Kócos hajamat megpróbáltam copfba fésülni, de ahogy ujjaimmal összefogtam a fejem tetején, különösen láthatóvá váltak az éjszaka nyomai rajtam. A szemeim beesettebbeknek tűntek, az arcom élesnek, mint egy penge, és a nyakamon is észrevettem néhány vörös foltot. A pulcsi nyakát kitágítva az ujjaimmal belestem a ruhadarab alá, és a kulccsontom is hasonlóakkal volt díszítve. Szuper. Mennyi idő, amíg elmúlik egy ilyen?

Ahogy elhúztam a számat az állapotom végső értékeléseként, a számon felszakadt a vékony forradás, és az alsó ajkaimból dőlni kezdett a vér. Egy zsebkendőt szorítottam rá, ahogy hajam hanyagul a vállamra omlott, és a könyveimet lustán a táskámba bepakoltam, és felvettem a nehéz súlyt a vállamra. Elhagytam a szobámat végül, nem érdekelt, akárhogy nézek ki ma. A lépcsőfokokar halkan szeltem, alaposan elfordítva a fejem, mivel csak a nyakam bal oldalát szokása újonnan Lucasnak kiszívni.

Észrevétlenül elvettem a konyhapultról az ebédemet, majd a táskámba süllyesztve elfordítottam a kulcsot a zárban, és egy nyújtott lépéssel már kint is voltam az utcán. Szuper. Észrevétlenül kiosontam, anélkül, hogy Anya látta volna azt.

Talán mintha egy kósza pillanatra azt hittem volna, hogy ha kilépek a kéken ragyogó ég alá, a napsugarak elűzik gondoltaimat. De nem így történt. Még szép, hogy nem. Evelyn minden reggel a sarkon állt, rám várva, kilencedik első hetétől. Most pedig nincs itt. Én pedig nem keresem. Nem hívom fel, miért késik, miért nincs itt. Jön-e egyáltalán ma. Mert már vége. Mindennek vége. Az emlékek mégis, kísértemek szüntelen.

A tudat, hogy soha nem lesz már semmi sem a régi, végigfutott a hátamot. Megremegtek lábaim, ahogy erőtlen kezeimmel az iskolaajtót löktem be. Végigvonultam a folyosón, és ahogy egy ablakon benyúló fény végigsimította arcomat oldalról, Lucas érintése jutott eszembe. Olyan gyengéd, mégis szerelemmel, érzelmekkel teli. Mint a hajnal, ahogy nyáron simogat csendesen. Könnyek szöknek a szemembe. Megrázom a fejem, kitisztítom az elmémet. Nem gondolhatok Lucasra. Mégsem tudok felejteni, ahogy a padomhoz lépek. Már biztos, hogy nem lesz Lucas többé a padtársam. De hogy Evelyn, még az is.

- Bocs, Carina- szólít meg egy ismerős hang a hátam mögött.

- Igen, Chris?- fordulok hátra, megpillantva a világosbarna hajú fiút.

- Leülhetnék melléd?- kérdezi- Tudod, nem lenne most valami jó Lucas mellett, meg... szóval érted.

- Nyugodtan ülj csak le- válaszolom, bár a hangom hűvös. Mégiscsak szerepet vállalt a jelenlegi helyzetben Chris is.

- Figyelj, tudom hogy ez most neked elég...- kezdené, de leállítom

- Chris, nyugalom. Túlélem. Eddig mindent túléltem. -egyáltalán nincs most kedvem és gusztusom pozitív, minden-rendben-lesz észosztász hallgatni. Gyűlölöm a pozitív embereket. Mindig is gyűlöltem. Az élet szar, na és? Küzdeni kell. Ez az élet rendje. Ha nem lenne rossz, mindig csak jó lenne, mi értelme lenne a világnak?

- Csak azt akartam mondani- kapja el elgondolkozott tekintetemet, felrázva az álmodozásból- hogy Lucas soha nem fogja hagyni, hogy szomorú legyél. Fontos vagy neki. Mindig is szeretni fog, ebben biztos lehetsz.