Akiket mindig elítéltünk

S z t o r i z á s

Meg akartam beszélni ezt az egészet Lucassal. Nem tudtam, mit, még én sem, csak azt tudtam volna kérdőre vonni, hogy miért tette. Meg azt is, hogy mit tett. Hogy kivel, hogy miért, és hogy hogyan? Tudom, ott voltam. De most még azt sem tudtam, hogy mit tett. Veszekedett, igen. Visszaszólt, igen. Megvédett. De milyen áron? És miért? És az okát mivel magyarázza? Ha egyáltalán talál rá okot.

A sebesen végigkörmölt fizikaóra után nagy levegőt vettem. Elfordultam a székemen.

- Lucas- kerestem a tekintetét-, miért csináltad?

- Mondtam már- válaszol- ne használjanak ki. Nem vagy te sem szeretetszolgálat, sem egy internetes oldal, hogy csak úgy lemásolják. És tudom, tudom hogy...

- De engem nem érdekel- rázom meg a fejemet belevágva a szavába

- De akkor se higyjék azt, hogy mindenki úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. – ingatja a tekintetét. Megtalálja az enyémet. A világos írisze lángra gyulladt, hevesen táncol a tűz benne.

- De- kezdenék el valamit, aztán valami lyukat üt a fejembe. Miért védem őket? Elcsendesedek. Megakadt a szó a torkomon.

- Igazam van, tudom. Tudom azt is, hogy te is tudod. Igen, nem így kellett volna, értem. -bólogat mondatai után, ahogy magyaráz.

- De ez akkor sem volt normális- hajtogatom- megkérhetted volna, vagy egy emberi hangnemen megbeszéltétek volna. Nem így. Az egész osztály minket nézett!- meredek rá keserű tekintettel

- Tudod, ezek négyen nagyon ki tudnak borítani- szorította le szemhéjait.

- De miért? -fürkészem a szemeit. Azokat a két jégkék szemeket, amik most sarkvidékek helyett természetellenesen jeges tűzhányókra hasonlítanak .

Csak széttárja a karjait. - A nyáriszünet elég furcsa volt.

- Mármint?- kérdezek vissza.

- Carina, nem szeretném ezt elmondani. -süti le a tekintetét.

- Miért?- kérdezem ismét. Tudnom kell. Ő is tudja, hogy el kell, hogy mondja. Még ha Carinának is szólít. Na igen, itt ugrott be, hogy elég kényes lehet a sztori.

- Mert elég... szánalmas egy történet. -mondja ki. -Mindkettőnk részéről. Vagyis, mindötödünk részéről- javítja ki magát, megköszörülve a torkát.

- Ha nem szeretnéd elmondani, nem erőltetem. -kapom el a szemeimet.

- Evelyn tudja.- néz a szemembe. Tudom, mire céloz.

Felálltam hát, és kivonultam a folyosóra. A zsivaj most is a megszokott volt, hiszen a szünetben mindenki kihasználja az értékes perceket a beszélgetésekre, a találkozásokra, egy-egy elvétett csókra. De én rájuk sem néztem. Megkerestem szememmel az első üres padot, ami a folyosóra volt állítva, és felültem rá. A telefonom fölé görnyedtem és kikerestem Evelyn számát. Most valahogy még egy mosolyt sem bírt csalni a képe az arcomra, csak átsiklottam felette. A zöld kis telefonkagylóra koppintottam és a fülemhez emeltem a kicsengő telefont.

Első sípolás: Remélem Evelyn megtalálja a telefonját és nincs lenémítva neki otthon, kilométeres körzeten kívül

Második sípolás: Meg kell tudnom, akkor is, miért ilyen igerlékeny Lucas a Rebeccáékra.

Harmadik sípolás: Ha nem veszi fel, esküszöm újrahívom. Nem fogom letenni. Nem fogom feladni. Akár három nem fogadott hívás is villoghat majd neki, nem érdekel. Csak tudjak vele beszélni.

Negyedik síplás: Becsukott szemeim mellé a halántékomra szorítom a kezeimet. A torkom kapar és a szemem ég. Azt hiszem, mindjárt elsírom magamat. Evelynnek nem szokása váratni, főleg nem ennyit.