Szerelmes vagyok a féltestvérembe [SZÜNETEL]

41.rész: Kimondatlan szavak

/Sziasztok bocsánat hogy ennyit késtem ezzel a résszel, de semmi ihletem nem volt + még a gépem is elromlott így maradt a teló.
Jó olvasást! ^^ /

-Az nem kérdés. -villantotta ki a fehér fogsorát Jeremy, majd felálltunk és megöleltem. Az ölelésemet egy kéz szakította félbe ugyanis valaki a csuklómnál fogva hátra rántott. Dave mögé húzott, mintha meg kéne védenie valamitől vagy valakitől. Dühös tekintettel szuggerálta Jeremyt. 

-Nem akarok balhét. -tette fel a kezeit Jeremy mentegetőzésképp.

-Előbb kellett volna gondolkodnod. -dünnyögte Dave. Haragos arccal kiszakítottam a csuklóm Dave szorításából, ami legbelül fájdalmas érzéssel gazdagított. 

-Te is tudod hogy már vége Dave... -préseltem ki magamból az elfojtott szavakat. -Egy hiba volt a mi kettőnk kapcsolata. -tettem hozzá és úgy éreztem hogy most írtam alá a halálos ítéletemet. 

-Mégis.. miről beszélsz? -fordult felém Dave bizonytalanul és fájdalom suhant át az arcán. Sosem láttam még ezt az énjét így még fájdalmasabb volt  rá néznem így elszorult torokkal a cipőmet kezdtem bámulni. 

-Nekünk.. -kezdtem. Olyan gyorsan dobogott a szívem hogy féltem meghallja így hangosabbra vettem a hangerőt. Oldalra sandítottam Jeremy felé aki meglepett tekintettel bámult rám. -Nekünk sosem szabadott volna összejönni. -nyögtem ki ezt a pár szót ami az életemet változtatta meg. 

-Jól átgondoltad? -kérdezte Dave magabiztosan és láttam hogy fokozatosan szorítja ökölbe a kezeit. Bele néztem a szemébe. Bólintottam. Dave zsebre dugta a kezeit és hátat fordított nekem majd elindult de nem vissza az osztályterembe hanem ki a suliból. Az útközbe szembe jött vele Chris akit erőből mit sem törődve "levállalt". Chris és a bandája fortyogódva szitkozódva fordult utána, de Dave nem állt meg. Bekönnyezve néztem a folyosón eltávolodó alakját és legbelül elkezdtem  magamat emészteni. 

Ez így volt helyes ugye?"

Ennek így kellett lennie ugye?"

Jól cselekedtem ugye?"

Vagy... nem...?"

A lábaim beleremegtek és úgy éreztem hogy fokozatosan nehezülnek el a végtagjaim és le kellett ülnöm. Mielőtt majdnem elestem Jeremy megfogta a karom és bűnbánóan nézett rám majd helyet foglalt mellettem. 

-Én tehetek mindenről. -közölte egy sóhaj kíséretében. 

-Nem ez nem igaz. Az én döntésem volt. -erőltettem magamra egy mosolyt ami felemésztette minden energiámat. 
Hirtelen Lucy csapta ki az osztályterem ajtaját és oda futott hozzánk. 

-Az előbb.. -lihegett és megtámasztotta kezeit a térdein. -láttuk elmenni Dave-t. -tette hozzá és kiegyenesedett majd csípőre tette a kezeit és kifújta a levegőt. 

-Azt hiszem itt volt a vége végleg. -néztem rá Lucyra és egy kicseszett hajszál választott el magam attól hogy ne sírjam el magam. 

Otthon...

Hazaérve ledobtam a cipőm, közben fájdalmasan felsóhajtottam. 

-De korán hazaértél.. -jött oda hozzám mosolyogva anya közben egy edényt törölgetett a kezébe. 

-Vége lett az utolsó órának. -feleltem megrökönyödve. 

-Az érdekes.. -tűnődött el anya. -Dave még nem ért haza, és.. úgy nézem nem is együtt jöttetek. -mondta és a hatás kedvéért kissé oldala hajolt hogy biztos nincs-e senki a hátam mögött. Gyors kikerültem anyát és leültem apával szembe az asztalhoz. 

-Mi ez a tekintet? -dobta le az újságot az asztalra apa és méregetett. Ahogy elhangzott a kérdése folyamatosan csengett  a fejembe és még egy nemes egyszerű hazugságot is nehéz lett volna kitalálni. 

-Nincs semmi. -mondtam és oldalra sandítottam.

-Az arcod nem erről árulkodik. -válaszolta és maga elé tette az elkészült ételt majd elkezdett enni. -Nem eszel? -vonta fel az egyik szemöldökét. 

-Nem vagyok éhes. -mormogtam az orrom alatt. Olyan nagy gombóc volt a torkomban a készülő sírástól hogy egy falat nem ment volna le. 

-Elég ebből Clary! Apád és én is látjuk hogy kifejezetten rossz állapotban vagy. Szóval MOST mondd el mi történt. -emelte fel a hangját anya aggódóan, közben kinyílt a bejárati ajtó és Dave lépett be rajta. De anya és apa sem vette le a tekintetét rólam. Felálltam és megtámaszkodtam a pultnál hogy lehetőleg minél messzebb kerüljek Davetől. Anyáék értetlenül nézték végig minden cselekedetem. 

-Clary! Aggódunk miattad! Létszíves! -emelte fel a hangját anya és az edényt lehelyezte a pultra majd kereste a tekintetem.

Közben Dave is beért a konyhába.

Felém vette az irányt.

Dobogó szívvel és megremegő lábbal, megszorítottam a hátam mögött lévő pult szegélyét és a földet bámultam miközben fokozatosan emelkedett a mellkasom. Dave beállt velem szembe és a mellettem lévő szekrényből kivett egy tányért majd anya felé fordult. 

-Csak egy barom megbántotta őt. -felelte Dave és ledobta magát az apával szemközti székre. Beleharaptam az alsó ajkamba és összeszorított fogakkal még levegőt sem mertem venni. 

-Ki volt az? -harsant fel apa és dobolt idegesen a lábával. Dave szája sarkára egy gúnyos mosoly telepedett ki majd lassan eltűnt. 

-Én voltam. -mondta Dave teljes határozottsággal amire apa és anya meglepő tekintettel szuggeráltak az említett fiút. 

 Mégis mit művelsz...?

Mióta Dave bejött a konyhába azóta néztem fel rá először, kidülledt szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal. Tekintetét az enyémbe véste és néma csend telepedett be a légkörbe. Anya és apa elmélyültek a gondolkodásukba mi meg szótlanul bámultuk egymást. 

-Mi történt? -törte meg anya a csendet. -Olyan jóba voltatok már mégis miért álltok így egymáshoz? Halljam! Mi ez a hozzáállás? -nyomta meg a "hozzáállás" szót. 

Nagyot nyeltem és a tekintetem a földre szegetem. Egy újabb kínos csend következett. 

-Oké. -kezdte Dave és felpattant az asztaltól majd anya és apa szemébe is mélyen belenézett. -Tudni akarjátok? -kérdezte és hatalmas magabiztosságot sugárzott a tekintete. Anya haragosan csípőre tette a kezeit és várta a válaszát, ahogy apa levette az olvasó szemüvegét mintha így jobban tudna koncentrálni Dave-re. 
Dave teljes egészével felém fordult míg én a zöld íriszeibe néztem. Anya és apa kíváncsian követték Dave tekintetét. 

Mi ez az egész..? 

-Szerelmes vagyok abba a lányba. És cseppet sem érdekel hogy a féltestvérem. -mondta el Dave nyugodtan a mondandóját amiben egy kis arrogánsság is megcsillant. A torkomon akadt a kimondott szó és már alig tudtam kiszűrni a mondat a másik felét mert a fülembe hallottam a heves szív dobogásom. Ami olyan volt mint egy időzített bomba. Ami bármelyik percben felrobbanhat..

"Az igaz szerelemnek nincs köze az értelemhez (...). Az igaz szerelem egy őrültség." ~Eva Stachniak