A titokzatos fiú

37.

Reggel hangos beszélgetésre ébredtem. Kyle félig rajtam feküdt igy még levegőt is nehezen kaptam. Régi szép idők nem igaz? Szóval lelöktem magamról Kylet aki tovább aludt nem zavartatva magát. Kikászálódtam az ágyból majd a szekrényemhez lépve egy kényelmes itthoni ruhát vettem fel majd elindultam le a nappali felé. Fáradtan megdörzsöltem a szemeim és lassan leértem a földszintre. Elindultam a nappali felé, de mielőtt beléphetem volna megtorpantam. Hallottam egy hangot, egy olyasféle hangot amit már hetek óta nem és annyira hiányzott. Minden emlék végigsöpört a szemem előtt és nem tudtam eldönteni, hogy sirjak vagy nevessek. Hiányzott, elmondhatatlanul hiányzott és most itt van. Tudtam, hogy nem szabad kihallgatnom miről beszélnek, de a lábam a talajba gyökerezett és nem tudtam mozdulni csak is rá jobban mondva rájuk koncentrálni.

-Hazajött?-kérdezte Noah meglepetten, de még is bujkált valami a hangjában amit nem tudtam megfejteni.

-Haza.-mondja a bátyám.

-Baj van vele?-kérdezi Noah. Vagyis a bátyám még mindig nem tudja felfogni a helyzetet.

-Nem vagyis nem tudom...-Oli belekezdett, de mielőtt elszólja magát közbe kellett lépnem. 

Berohantam a nappaliba igy mind a ketten rám emelték a tekintetüket.Noah döbbenten nézett engem, Oli viszont egy köszönöm és eléggé összezavarodott tekintetett küldött felém. Beletúrtam a hajamba és kinosan elmosolyodtam. Zavarban voltam eléggé. Noah haja kicsit megnőtt, de igy is szépen felzselézve áll és izmosabb lett. Tekintete ugyan olyan kedves és helyes. Szivem eszeveszetten kalapált, a gyomrom liftezni kezdett és olyan melegem lett hirtelen, hogy azt hittem ott ájulok el.Noah zavartan nézett,de a szája szélében megjelent egy mosoly.

-Sziasztok!-köszöntem.-Anyáék?-kérdezem zavartan.

-Már elmentek dolgozni.-mondja Oli.

-Vasárnap?-kérdezem döbbenten.

-Igen.

-Mióta dolgoznak vasárnap?-kérdezem összehúzott szemöldökkel.

-Mióta leléptél.-mondja Oli. Szomorúan lehajtom a fejem.

-Szia Noah!-köszönök és azt várom, hogy nem köszön vagy teljesen hidegen hagyom.

-Szia!-köszön mosolyogva. Döbbenten állok ott, a gyomromban minden életre kell és egyszerűen csak a karjaiba futnák és megcsókolnám, soha el nem engedve, de ezt nem tehetem meg és ez mind magam miatt. 

Szomorúan lehajtom a fejem, a sirás kerülget. Azóta nem sirtam mióta elmentem itthonról. Ha sirtam is csak azért, mert fáradt voltam, de már egy ideje nem érzelmek miatt.Csöngettek igy a fejem felemeltem. Oli felállt majd elindult.

-Kinyitom.-jelenti ki majd kilép a nappaliból.

Leülök a kanapéra Noah mellé. Zavartan lehajtom a fejem, de igy is érzem a tekintetét, azt a tekintetett amiért meghalnék csak, hogy az enyém legyen, az a tekintett szegeződik ebben a pillanatban rám, ami már oly annyira hiányzott és égető egyben pizsergető érzés fut át rajtam. Nem tudom mit csináljak, csak ülök zavartan és magam elé bámulok.

-Sokat változtál.-mondja Noah. Fejem lassan felemelem és egy olyan tekintetre számitok ami..igazából nem tudom milyenre csak reménykedem, hogy nem szörnyülködő.

-Remélem azért jó irányba.-kinosan elnevetem magam, ezzel tetetve a zavartságom. Noah elmosolyodik én pedig halkan és megkönnyebbülve felsóhajtók.

-Persze hogy jóba.-neveti el magát. Elmosolyodom. Talán van esély arra, hogy már nem haragszik? Talán minden a régi lesz? Jó, kicsi változás lesz benne, de talán közöttünk minden rendbe lehetne.