A titokzatos fiú

27.

Miután az autó megállt a házunk előtt a felismerés futó tűzként ment át a testemen. Otthagytam a kórházban Noaht és anyát is, csak az én csalódottságommal foglalkoztam, eszembe sem jutott az, hogy anya mit érezhet sőt mi több Noah mit érezhet aki szintén várta a babát, de mégsem lesz apa és én magára hagytam ráadásul Logannel. Logan a kezét a vállamra tette, meleg tenyere a hideg vállamat érintette igy kisebb borzongás futott át rajtam.

-Nem lesz semmi baj.-mondja Logan és biztatóan megszoritja a vállamat.

Szavaitól újra reménykedni kezdtem. Lassan kiszálltam az autóból. Már eléggé besötétedett, az idő is lehűlt. Látszik, hogy közeledik a tél és a hideg.Az ajtóhoz mentem, remegő kezem a kilincsre tettem és óvatosan kinyitottam az ajtót. Mondhatni elég késő van még is mindenki a nappaliban ül. Anya szinte sirva ül a kanapén. Liah és a barátaim is a kanapén ülve lefele néznek, Noah a falnak támasztót háttal szomorúan a padlót bámulja mellette a bátyám toporog idegesen. Mikor a nappaliba belépünk minden szem ránk szegeződik. Logan a kezét a hátamon tartja, de amikor megpillantja Noah mérges tekintetét, hirtelen elkapja mintha tűzhöz ért volna.

Anya ugrik mellém és szorosan megölel. Hirtelen mindenki körbevesz és aggódó, de még is dühtől forró tekintettel néznek rám. Hirtelen szédülni kezdtek azt hiszem itt helyben el tudnák ájulni.  A tüdőmből a levegő is kimegy ahogy Noah csalódott arcára nézek.

-Még is hol jártál?-kérdezi Oli idegesen engem és Logant méregetve.

-Minek kellett eltűnnöd?-szólal meg Cam.

-Én..-kezdenék bele de a hangom elcsuklik ahogy az engem körbevevő emberek arcát nézem.

-Velem volt, nincs semmi baj.-mondja Logan. Hálásan nézek rá, mikor Noah elkapja a csuklóm és a lépcső felé kezd húzni. 

Engedelmesen követem fel egészen a szobámig. Mikor az ajtóhoz érünk Noah előre enged majd miután ő is belépet bezárja az ajtót. Tekintetét rám emeli, amolyan dühösen várom a magyarázatot stilusban.

-Én...sajnálom.-ennyit tudtam kinyögni magamból. Továbbra is szédülök. Lehajtom a fejem és a cipőmet kezdem méregetni. 

-Ennyi?-kérdezi dühösen. Egy pillanatra rá emelem tekintettemet, de jobbnak látom, ha nem nézek rá.-Csak ezt tudod mondani, miután a kórházba egyedül hagytál, elrohantál, a telefont se birtad felvenni, hagytad hagy idegeskedjek annak ellenére, hogy szeretlek még is ott hagytál ráadásul ezzel a paraszt Logannel jössz haza, este, ki tudja honnan!-emeli meg a hangját amitől összerezzenek.

-Én...csak..nem birtam tovább el kellett mennem, nem tudom miért pont Logan segitett, de megtette és segitett, én sajnálom, tudod, hogy csak téged szeretlek.-egy könnycsepp hagyja el a szememet és végig folyik az arcomon.

-Én már nem vagyok benne biztos.-mondja majd megfordul és kiviharzik a  szobából. Az ajtót erősen becsapja maga után, majd hallom trappoló lépteit a lépcsőn és végül a bejárati ajtó csapódását.

Elment.

Itt hagyott úgy, ahogyan én is tettem.

A gondolataimmal és a könnyeimmel.

Én nem akartam, hogy ez legyen. Nem tudom mikor fog visszajönni, lehet soha.Miért kell mindent elszúrnom? A földre csúszok lábaimat a mellkasomhoz húzom és szorosan megölelem őket, a fejemet a térdeimre hajtom és sirni kezdek.

Ekkor az ajtó újra kinyilik. A fejemet azonnal felkapom annak reményében, hogy Noah jött vissza, de nem, Oli lép be, mellette Cam és Liah. Rögtön mellém lépnek és szorosan megölelnek.

-Mi történt, hogy Noah ilyen idegesen ment el?-kérdezi Liah.

-Elment....-továbbra is szédülök és a levegőt is szaggatottan veszem. Csak sirok és sirok.

-Visszajön.-veszi át a szót Cam és biztatóan megölel.

Reménykedem, de hiába. Lemegyek ahol a többiek ülnek. Bocsánatot kérek mindenkitől és elmondom, hogy mi is történt. Megértően bólogatnak. Viszont Olin láttom, hogy még mindig ideges, ahogy én is. Mindketten egy dolog miatt vagyunk idegesek.Még is hol lehet Noah? 

Az agyam még azután is csak pörög, miután egy hosszú fürdőt vettem és leültem a tv-hez Olival. A barátaim elmentek, de megigérték, hogy holnap is eljönnek. Olit látszólag érdekli a film, de én egyáltalán nem birok a tv-re fókuszálni.Csak a történtek járnak a fejemben. Ahányszor a hasamra teszem a kezem vagy valaki megérinti, még ha véletlenül is, egy rossz érzés kap el, a hiány. Azt hiszem még is nagyon szerettem volna egy kisgyereket ami véglegesen is Noahoz köt. Hiányzik Noah. Az ölelése, csókjai és az, hogy a rosszban is a jót látja és mindig megtudd nyugtatni a legrosszabb helyzetben is. És most nincs velem. Tudom, hogy én rontottam el, mardos is a bűntudat. Miközben a kanapén merengek anya is csatlakozik hozzánk, ám amikor épp leül megcsörren a telefonom. Rápillantok, de nem ir ki semmi olyat amiből tudnám ki az. Felveszem és remegő hangon megszólalok.

-Haló.-szólalok meg.

-Jó napot! Ön Bella White?-kérdezi egy férfi hang a telefon mögül.