A titokzatos fiú

50.

A naplemente, az este közeledte, a változás, a fényből a sötétbe, a csere, a világ, a fák, a madarak, a gyönyörű erdő, a levegő és Ő. Ezt látom most én. Azt ahogyan teste vonalát kiemelik a nap utolsó sugarai. A csillogást a kristályos szemeiben.A vágyat ami bennem is dúl, érte dúl. Rám mosolyog és a tájra tekint. Az én szemem viszont csak az arcán van majd a nyakán, az izmos felsőtestén, a selymes haján. Rajta. Nem akarok mást csak minden percben ezt a csodát látni mellette.Elfelejteni minden rosszat az életemben. Nem arra gondolni, hogy bármelyik percben elkapnak, nem arra gondolni, hogy az életem gyökeresen megváltozott, semmi másra nem gondolni csak rá. Érezni ahogy a szivem nagyot dobban ahányszor tekintetét rám vezeti. Ahogyan a vér folyik végig az ereimben, libabőrös leszek. 

-Fázol?-mosolyog rám.Megrázom a fejem.

-Nem.

-Remélem tetszik. -hajol közelebb. A mellkasomba szorul a levegő.

-Nagyon.-még közelebb hajol. Ajka simitja az enyémet de nem ér össze, csupán csak a levegő érinti az alsó ajkam. -Csókolj meg.-susogóm halkan.Ajkát még közelebb tolja, de nem csókol meg. Becsukom a szemem. Már oly közel van, annyira közel. Éles hang hasit a fülünkbe. A telefonom képernyőjén ott vibrál Oli neve. Noah idegesen kifújja a levegőt és hátrébb csúszik.Lehajtom a fejem, idegesen kapom fel a telefonom.

-Mit akarsz?-indulatosan szólók bele.

-Nyugi van, hol vagy?-kérdezi Oli. A háttérből hangokat hallok.

-Noahval, mondjad már mi van!-mérges vagyok és most egyáltalán nem akarom visszafogni magam.

-Kyle...-hallom ahogy Oli eltolja a telefont és a hátérbe szól.Recseg ahogy a fiú átveszi.

-Kyle?-húzom össze a szemöldököm.

-Én vagyok, gyere haza indulnunk kell.

-Még is hova megyünk?

-Nem telefon téma, siess.-ezzel kinyomja a telefont.Magam elé bámulok. Szemeimmel Noahra nézek. Engem néz, arca semleges.

-Haza kell mennem.-halkan, szinte suttogva mondom. Nem akarok elmenni, de ha Kyle akarja akkor biztos valami más van a háttérbe.

-Hallottam.-tisztán hallatszik a hangjában a sértettség.

-Ne haragudj.-lehajtom a fejem, közben felállok és elé lépek, de egyet hátrébb lép.

-Ugyan miért kellene haragudjak?-hangja gúnyos és cinikus.-Talán azért,mert ahányszor Kyle csettint te ugrasz, áruld el nekem még is mit csináltok, hogy mindig el mész?

-Nem mondhatom el, sajnálom.-egy könnycsepp folyik a ki a szememből, ahogy egyre indulatosabb lesz.

-Sajnálod?-gúnyosan felnevet.-Én is sajnálom, hogy még mindig szeretlek.-kezd el pakolni. Szememből egyre több könnycsepp gördül le.

Csöndben mentünk egymás után vissza a kocsihoz. Ő forrt a dühtől én pedig nem tudtam mit mondhatnék.Mikorra én beültem a kocsiba ő már bent ült és beinditotta a motort. Kinéztem az ablakon, néztem ahogyan a nap utolsó sugara is eltűnik és helyét a hold ragyogása veszi át.Rosszul estek a szavai. Tudom, hogy fáj neki, de nem mondhatom el és ezt tiszteletbe kellene tartania. Kezdem úgy érezni, hogy egyre csak távolodunk egymástól. Már nem tudok az arcáról olvasni, már nem látom ki ő.Talán tényleg jobb lesz mindkettőnknek ha elválnak útjaink. Ha eltávolodik tőlem. Azt hiszem itt a vége, a mi történetünk vége. Más úton megyek tovább és ő is. A könnyek csöndben lepték el az arcomat. Leállt a házunk előtt, de motort nem állitotta le. Felé fordultam.