A titokzatos fiú

28.

Sziasztok! Először is bocsi hogy eddig nem volt rész, csak sok a dolgom. Köszönöm, hogy ennyien olvassátok és jelzitek, hogy tetszik. Amint van időm mindig hozom a részeket!

Jó olvasást!

Bella szemszöge:

-Igen én vagyok. Miben segithetek?-kérdeztem, közben anyára és a bátyámra néztem akik érdeklődve hallgatták az eseményeket.

-Egyedül van? fontos dologról szeretnék beszélni önnel.-mondta a férfi, nem is tudja mennyire kiváncsivá egyben feszülté tett ezzel a mondatával. 

-Nem.

-Megkérhetném, hogy egy olyan helyre menjen ahol nem hallanak minket?

-Persze.-mondom, más helyzetben nemet mondtam volna, de most ennyi dolog után egyszerűen nem tudok jóra gondolni.

Miközben felálltam a kanapéról a családom kiváncsian méregetett. Közöltem velük, hogy a szobámba megyek és utána elmondom nekik. Bólintottak én pedig a szobámba belépve újra beleszóltam a telefonba.

-Itt vagyok.-kicsit elhaló hangon szólaltam meg.-Mi ennyire titkos?-kicsit szemtelen lehetett a megszólalásom, de már nem birtam tovább.

A gondolataim Noahra terelődtek, lehet bajba került vagy kórházba, de az is lehet, hogy annyira nagy a baj, hogy már nem is láthatom többet.

-Önt rabolta el a hirhett maffiózó?-kérdezte a férfi, de nekem ennél a mondatnál mintha az álam esett volna le. Ezt még is honnan tudja ki ő?

-Ne haragudjon, de maga kicsoda?

-Először kérem válaszoljon a kérdéseimre és utána ön is kérdezhet.- parancsolóan még is nyugodtan szólt a telefonba.

-Igen én....-hangom gyenge és elcsuklót volt, miközben a rossz emlékek a felszinre törtek.

-Esetleg valaki tudomást szerezhetett arról, hogy hol van?

-Nem, a barátaim voltak akik segitségével megmenekültem.

-Tudomása van egy különleges chipről?-kérdései egyre furcsábbak lettek.

-Nem. Kérdezhetek végre én?-indulatosan szóltam a telefonba, elegem volt abból, hogy semmit se tudok.

-Határokon belül igen.-közölte a férfi amit nem tudtam hova rakni.

-Ki maga?

-A nevemet nem árulhatom el.-na ennél a pontnál ment fel bennem a pumpa.

 -Akkor még is mit árulhat el?-cinikus hanglejtésem szerintem még egy kisgyerek is értette volna.

-Szeretném ha találkozhatnánk személyesen.Telefonon csak annyit árulhatok el, hogy veszélyben van az élete.

-Hogy mi???-idegesség, félelem és a megdöbbenés egyszerre lett úrrá rajtam.

-Ennyit mondhatok, holnap reggel 10 órakor a parkban várom és mindent elmondok.Kérem ne szóljon senkinek arról, hogy mi beszéltünk ha nem akar senkit se bajba keverni.-mondta majd a válaszomat meg sem várva letette a telefont.

Az ágy szélére ültem és magam elé bámultam, fogalmam sincs mi történik már megint. Miért nem lehet normális az életem, egy olyan mint a többi velem egy idős gyereknek? Gondolkoztam és bámultam magam elé, amikor kopogtak. A bátyám dugta be a fejét az ajtó mögül.

-Húgi minden rendben van?-kérdezte majd leüt mellém az ágyra.

-Igen, persze, csak egy ügyintéző akart rám sózni valami hülyeséget.-hazudtam, de nem tehetek mást. Ha a férfinak igaza van akkor baj van és nem akarom, hogy Oli terhe is legyen, elég ha az enyém.