Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

15. rész

Az normális, hogy éjjel tizenegy óra van, és én nem tudok aludni, ugye? Volt már ilyen, nem kell félnem, hogy fáradt leszek, elvégre annyi időm van pihenni, amennyi csak kell. De miért nem tudom álomra hajtani a fejem?

Legszívesebben felhívnám Taehyung-ot, és megkérdezném, hogy ezt mégis, hogy csinálta velem. Azóta ő forog a fejemben, mióta megkérdezte azt a kurva ajtót. Miért érdekel, hogy mit csinál? Csak egy srác az egyetemről, aki szimpatikus, de csak, mint barát. Nem kellene, hogy izgassanak a dolgai, most mégis a cipőmet húzom, hogy megbizonyosodjak valami felől.

Nagyon remélem, hogy mikor felérek a tetőtérre, és kilépek a szabad levegőre, nem lesz ott. Nem tudom, mit tehetnék olyankor, elvégre vendégeknek oda tilos menni, de mivel én adtam ki bizalmas információt, így ez az én saram. Az sem lepne meg, ha az említett barátjával buliznának.

Lassan kinyitottam az ajtót, ami úgy nyikorgott, hogy még a földszinti szállodavendégek is felkelhetnének rá. Ennyit a diszkrét bevonulásról.

Szétnéztem a tetőtéren, de nem láttam a férfit. Legalábbis, amíg kicsit távolabb nem pillantottam. Taehyung a peremen ült, és lengette a lábát, halálos nyugalommal. Egyáltalán nem érdekelte, hogy ha történik valami, megcsúszik, vagy csak tüsszent, és leesik onnan, akkor vége, meghal, mivel több métert zuhan. Ezért akart feljönni? Adrenalinért?

Lassan közeledtem felé, nehogy megijedjen, és miattam legyen csúfos vége. Nem tudom, hogyan szólíthatnám meg, elvégre ha megijed és hátranéz, akkor is ugyan ott leszek, mintha magának okozná a vesztét.

- Nem kell lopakodnod. Tudom, hogy itt vagy. - szólalt meg végül, kiszakítva engem a sötétebbnél sötétebb gondolataimból, ahol a mentősök már a maradékát kaparták fel az aszfaltról.

- Ugye tudod, hogy ide tilos feljönni? - tájékoztattam. Rádőltem a betonfalra, amin épp ült, és lenéztem a mélybe, ahol az autókból nem látszott más, csak két kis fénypötty, az előttem elterülő házak, szállodák, és éttermek ablakai pedig sárga színnel töltötték meg a feketeséget. Ilyen este a város.

- Ne haragudj. Ha bajba kerülnél miattam, mond azt nyugodtan, hogy semmiről sem tudtál.

- Túlságosan bátor vagy. Gyere le onnan. - álltam arrébb, hátha hallgat rám, ő azonban csak felnevetett, és ahelyett, hogy mellém lépett volna, felállt a betonfalon, és zsebre dugta a kezét.

- Nem kell féltened. Nem fogok leesni.

- De igen! Gyere már le! - fogtam meg a kezét. Nem bírtam elnézni, ahogy ilyen veszélyes dolgot csinál, azzal a halál nyugodt tekintetével, amivel lemosolyog onnan rám.

- Inkább gyere te fel. Innen sokkal szebb a város.

- Azt lesheted! - vágtam vissza rögtön. Leguggolt, és megfogta a másik kezemet is, majd olyan mélyen a szemembe nézett, mintha szuggerálni akarna annak érdekében, hogy meggondoljam magam.

- Nem olyan ijesztő. Ha feljössz, utána lemegyek. - ajánlotta fel. Még ha hülyeségnek is tűnt, mert lényegében mind a ketten meghalhatunk miattam, mégis hagytam neki, hogy felsegítsen arra az immáron szűknek ítélt kis falra, amin az előbb még támaszkodtam. A lábam remegett, Taehyung keze pedig már fehéredni kezdett, annyira szorítottam. - Tériszonyod van?

- Nem, csak nem szeretem az ilyen.. Hülyeségeket. Meg is halhatunk, tudod? - kérdeztem meg, mint egy idiótától. Nyilván ő is tisztába van vele.

- Még ha le is esnél.. - kezdett bele egy nagy sóhajjal. Tekintete egy pillanatra a távolba meredt, majd ismét rám, biztonságot sugározva. - Meg tudnálak menteni.

- Őrült vagy. - repülni csaknem tud. Márpedig innen csak akkor úszhatnám meg a több méteres zuhanást, ha utánam ugrana, aztán elrepülnénk. Aish, mennyire fáradt lehetek?

- És egy zseni. - húzta széles vigyorra ajkát. Megfogta a kezem, majd ígéretét betartva miután lesegített jönnöm onnan, ő is leugrott, szerencsére mellém. Kellett pár másodperc, mire a lábaim abbahagyták a remegést, és újra elbírták a súlyomat. - Nincs kedved bepótolni azt a beszélgetést?

- Ennyire magányos vagy? Azt hittem a barátodhoz jöttél.

- Közbejött neki valami. - rántott vállat, és fordult el, hogy leüljön. Én is mellé telepedtem, majd felnéztem az égre, ahol most a sűrű felhőréteg miatt alig láttam pár csillagot. - Tudod, egy nő fontosabb, mint egy haver.

- Nem, nem tudom. - ráztam meg fejem, és nevettem fel vele együtt. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Úgy viselkedünk, mint két ittas idióta.

- Mióta laksz itt?

- Mióta az eszemet tudom? - válaszoltam. - Apám a tulaj. Sosem gondoltam erre a helyre teherként, még akkor sem, mikor az iskolában én voltam a nevetség tárgya ez miatt.

- Csak féltékenyek voltak. - mondta a számomra is nyilvánvalót. Rengeteg olyan barátom lett volna, akik csak azért akartak velem lenni, hogy felhozzam őket ide. Tetszett nekik a luxus, és a kényelem, ami nekem adott, és természetes volt, mégsem bántam volna, ha le kellett volna mondanom róluk. Én eléltem volna egy rendes házban is, ahol nem lenézek az emberekre, mint itt, hanem felnézek a hatalmas felhőkarcolókra.

- Szeretnék majd vidékre költözni. Messze a város zajától.

- Akkor miért nem tetted?

- Mert itt az apám. Az egyetlen ember, aki törődött velem. Felnevelt, és mindent megadott, amire szükségem volt. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de még.. Nem állok készen elhagyni őt. Bármennyire is vagyok felnőtt. - tettem hozzá az utolsó mondatot, szinte suttogva. Nem is Taehyungnak címeztem, inkább magamnak.

- Egyszer majd annak is eljön az ideje. - sóhajtotta. Mivel nem volt kedvem a további kérdéseire is válaszolni az életemmel kapcsolatban, ismételten úgy tettem, mint a kávézóban. Kezembe vettem az irányítást.

- Na és, hogy van a plátói szerelmed? Beszéltél vele?

- Ami azt illeti igen. Most közelebb érzem őt hozzám, de még messze a vége. Nem törhetek rá csak úgy, mert.. Törékenyebb, mint amilyennek mutatja magát.

- Tényleg jó emberismerő vagy. Szerencsés a lány. - jegyeztem meg. Tudtam, hogy jól fog esni neki, mivel leszeget fejjel, enyhén piros arccal bólintott egyet, miközben arcán folyamatosan ott virított az a jellegzetesen aranyos mosolya. - Te jó ég! - kiáltottam fel, miközben felpattantam a földről. - Normálisak vagyunk mi? Hisz ma jön a doktornő!

- És?

- És? - kérdeztem vissza felháborodva. - Nem lehetek kialvatlan életem nagy napján!

- Az a helyzet, hogy neked tényleg nem áll jól a hazugság. - komolyodott el, majd áll fel ő is. - Ne aggódj. Valami azt súgja, hogy olyan fitt leszel, akárcsak a többi napon.