Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

2. rész

- Szia NaRin! - üdvözölt a mellettem ülő lány. Még nem járok olyan sok ideje ide, hogy tudjam mindenkinek a nevét, de ő kivétel, mivel napi szinten beszélget velem.

- Cho, kérlek szólíts Rin-nek. - utálom a teljes nevemet, és ezt már a bemutatkozásomkor is elmondtam neki, viszont valamiért nem hajlandó megjegyezni. - Mitől vagy ilyen boldog? - kérdeztem rápillantva. Mikor leült, rögtön pattogni kezdett a széken, széles vigyora pedig már a fülét érte.

- Jönni fog egy új osztálytárs. - megforgattam a szemem ennek hallatán, ugyanis véleményem szerint itt már nem lehet osztálynak hívni minket. Ha jól tudom, mi döntjük el ezt, de elnézve a többieket nem hiszem, hogy bármit is akarnak majd a másiktól. Hallottam, hogy kirándulni is szoktak menni az egyetemisták, de én ezt a mi esetünkben úgy tudom elképzelni, hogy mindenki arra megy, amerre lát. A kisebb csoportok már a második héten kialakultak, de én egyikbe se tartozom. Én vagyok a csendes, ugyanakkor segítőkész lány, akiről senki sem tud semmit.

- Miért örülsz ennek annyira? - rántottam vállat, hisz nem egy nagy dologról beszélünk.

- Mert ez mindig izgi szokott lenni! - csillantak fel szemei. - Képzeld el, ha pasi lesz! És ha mellénk ül? Mi lesz, ha normális lesz? - nem tudok sok mindent Cho-ról, de az messziről lerí a stílusából, hogy szenved. Igyekszik folyamatosan mosolyogni, mindig sokat beszél, és energikusnak mutatja magát, azonban néha olyanokat mond, amit észre se vesz, de nagyon gyanút keltő. Mint most ez.

- Szerintem ne éld bele magad ennyire. Rengeteg hely van, ahova ülhet, ráadásul a ribanc brigád rögtön rá fog szállni. - biccentettem fejemmel Amber felé. Amilyen kedves és szimpatikus volt első ránézésre, olyan gyomorforgató és bicskanyitogató a stílusa. Természetesen rögtön kipécézett magának, hisz a második napon, nem vettem észre befelé jövet, hogy őfelsége megállt az ajtóban, és nekimentem. Ez elég volt neki, hogy vérig legyen sértve, és azóta szólogat be nekem akkor, mikor mindenki hallja. Csak egy a bökkenő. Sosem számít rá, hogy én nem hagyom magam, és visszavágok.

- Te jössz a hétvégi buliba? - lógott bele arcomba, amitől hátra vágódtam.

- Nem hiszem. Nem ismerek senkit, és nincs kedvem szétroncsolni a dobhártyámat.

- Nem vagy valami leleményes. - rázza meg rosszallóan a fejét, majd megigazítja szemüvegét, mint ahogy a tévében szereplő pszichológusok szokták. Még a hideg is kiráz tőle. - Pont azért kell elmenni oda, hogy ismerkedj.

- És kikkel akarok én ismerkedni? - nevettem fel, megingatva a fejem, ám ő két keze közé vette arcomat, és visszafordította maga felé, hogy figyeljek rá. 

- A felsőbb évesekkel, és a tanárokkal. - szólásra nyitottam a számat, de ő elengedett, és megrázta a fejét. - Hallgass meg. Ha jóban vagy egy-két felsőssel, az plusz pontot jelent neked, mivel ők tudnak infót adni a tanárokról. Mit szeretnek, mit nem szeretnek, mivel kenyerezd le, hogy átmenj a vizsgán, ilyenek. - ránt vállat. - Sőt, azt hallottam, hogy van pár olyan fiatal tanárunk, akik itt laknak a campuson a diákjaikkal. Ne gondolj rosszra! - állította le szinte rögtön az élénk fantáziámat, mikor meglátta tágulni a szemem. - Én biztosan menni fogok, mert át akarok menni a vizsgákon.

Nekem erre nincs szükségem, úgy is át fogok menni. Ha valami nem menne, akkor is bármikor vissza tudok menni az elejére, és átugrani azt a pontot, amit elrontottam. Mennyivel könnyebb lenne, ha előre fele is tudnék menni. Akkor csak megnézném, mit fogok húzni, és egész félévben lóghatnék az órákról.

- Kérlek, gyere el velem. - fogott kezemre, majd meg is szorította. Sóhajtottam egyet, és még egy pillantást vetettem a szemébe, ami ugyan mosolygott az ajkaival együtt, de én láttam azt a sötét fényt is, ami most könyörög, hogy ne kelljen egyedül mennie. Örülnöm kellene, hogy így meglátom az emberek baját, elvégre orvosira járok, de most mégis tehernek érzem.

- Jól van, elmegyek. De csakis miattad. - jelentettem ki, mire kaptam tőle egy ölelést, a tanártól pedig egy kiadós oktatást arról, hogy miért nem lehet észrevenni a bejöttét. Nem nagyon foglalkoztam vele, mivel ez az óra teljességgel hanyagolható, csak a kreditek miatt vettem fel, így nem értem, minek járok be. Világéletemben utáltam a fizikát, de most muszáj volt, mert a többi nem vonzott annyira. Emellett még a rajzot, és a táncot, mint felvehető tárgyakat írtam a papíromra, és ezzel - direkt kiszámoltam - megvan az a pont, ami kelleni fog a vizsgákhoz.

Mivel ez a buli szombaton lesz, így ma el kellene mennem vásárolni, ugyanis semmilyen alkalomhoz illő ruha nincs a szekrényemben. Apa is mindig megjegyezte, hogy fiús lány vagyok, de ő így fogad el, és eszerint is nevelt. Sosem akart belőlem egy virágszálat faragni, helyette inkább foci, vagy kézilabda meccsekre vitt el, amit tényleg élveztem is. Persze ez nem azt jelenti, hogy kifogyott belőlem minden nőiesség. Imádok vásárolni, festeni a körmömet - csak sajnos hamar lekopik - valamint különböző frizurákat csinálni magamnak. Bár mostanában még ahhoz is lusta vagyok, régebben majdnem minden reggel más volt a hajam. Mivel volt időm..

- Elmehetek veled, ha gondolod. - ajánlotta fel szünetben Cho a lehetőséget. Utólag, mint kiderült, hangosan gondolkodtam. - A végén még valami kriptaszökevényes ruhába beállítasz, és mindenki megtérül.

- Azt majd az alkohol mennyiségtől, amit magukba fognak tolni. - el sem hiszem, hogy belementem ebbe. Megismerkedni a felsőbb évesekkel? Könyörgök, olyan részegek leszek, hogy a nevükre nem fognak reggel emlékezni, nemhogy ránk, az ,,újdonsült barátaikra".

Azonban lemondani már késő lenne, mivel Cho annyira beleélte magát, hogy lassan azt tervezgeti, melyik kocsival fog hazajönni. Nem hiszem, hogy részegen bárki is be fog ülni a járműbe, és ha mégis, csak remélni merem, hogy a zsaruk máshol lesznek.

- Kár, hogy te nem jársz a campusra. Ha szobatársak lennénk, annyit tudnánk hülyülni.

- Közel lakok, tehát nincs rá szükségem. - vontam vállat. Cho csak megértően bólogatott, majd zavartan a füzetébe kezdett firkálgatni, és el is fordult. Annyira nem tudok kiigazodni rajta. Most megbántottam? Valami rosszat mondtam ezzel?

- Nem jössz ki a szobatársaiddal?

- Valójában.. Nincsenek szobatársaim. - tekintete meglágyult, arcára pedig egy keserves mosoly húzódott. - Igyekeztek mindenkit beosztani valahova, de mivel elszámolták magukat, így több szoba is üresen maradt, én pedig.. Egyedül.

- Figyelj... - tettem kezem a vállára, hogy rám nézzen. - Tudod, hol lakok. - hogyne tudná, mindenki ismer.. - Ha bármikor úgy érzed, hogy magányos vagy, hívj fel, és gyere át. Elég nagy a lakosztály, hogy ketten elférjünk.

Én se vagyok normális. Áthívok magamhoz egy teljesen idegen lányt, akit csak négy hete ismerek.. A felelőtlenségem is a képességemből származik. Soha se fogok megbánni semmit, mivel ha elszúrom, akkor azt ki is javítom úgy, hogy meg sem történt. Szörnyű alak vagyok, mert magamtól nem tudok véghezvinni semmit, de mit tehetnék, ha egyszer ezt adta az élet?