Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

35. rész

- Min gondolkodsz? - kérdezett rá, hisz már egy órája némán ülünk egymás előtt. Ő engem, én pedig a padlót bámultam, és egészen idáig elkalandoztam a gondolataimban, most viszont, ahogy visszazökkentett, már semmi sincs a fejemben.

- Miért ragaszkodtál ennyire hozzám? Miért kerestél ennyi éven át?

- A te érzéseid hasonlóak az enyémhez. Te is csak arra vágytál, hogy beszélgess erről valakinek, hogy legyen egy olyan melletted, aki megért, és támogat még úgy is, hogy tudja a legféltettebb titkodat. - rémülettel, de egyben csodálattal hallgattam, ahogy Tae szinte kimondja a lelkemben elnyomott gondolataimat. - Én is egyedül voltam ezzel. Remélem megérted, hogy mivel rád találtam, nem szeretnék elválni tőled.

- Persze, ezt megértem, és rendben is van de.. Nem akarok csak azért barátkozni veled, mert ilyenek vagyunk. Olyan, mintha kihasználnánk a másikat. - mintha csak azért kedvelne, mert nekem is ilyen képességem van. Olyan, amilyen a húgának. Remélem nem a helyettesítő szerepét látja bennem, mert az talán még rosszabbul esne.

- Nézd. Őszinte leszel. Mikor először láttalak abban a romos kocsiban, ahogy ömlik a fejedből a vér, azon voltam, hogy megmentselek. Nem számított, hogy ki vagyok, mi történt, vagy, hogy túléled e. Aztán a kórházban, bár te nem észlelted, de végignéztem, ahogy felépülsz. Ahogy megteszed a baleset utáni első lépteidet, ahogy elkerülöd a társaidat az ebédlőben, akik ugyan azon a szinten voltak, mint te.. Mindent. Aztán eltűntél. Én pedig tudtam, hogy létezel, elvégre az én időm is mozgott a tiéddel együtt. Mikor megtaláltalak azt hittem, meg tudom magam győzni, hogy csak azért érzek szerelmet irántad, mert közös a múltunk, és a képességünk. De.. Miközben vártam a megfelelő alkalmat, hogy beavassalak a dolgokba, megismertelek. Egy erősnek tűnő, törékeny lányt, aki mindenkivel foglalkozni akar, csak épp magát hanyagolja el. Magányos vagy, akárcsak én, ezért szeretném, ha itt lennénk egymásnak. Rajtunk nem úgy fog az idő, mint másokon, akár száz év múlva is fogunk tudni beszélgetni, csupán csak pár év öregedéssel a testünkön.

- Ez.. Én.. - nem tudtam, mit mondjak. Eleve lefagytam ott, hogy Taehyung szinte szerelmet vallott nekem, de ez, amit mondott szinte teljesen a padlóra küldött. Küzdött értem, keresett, és most, hogy megtalált, nem akar elengedni, amit meg is értek.

Így, hogy tudom róla az igazat, jó lenne, ha megmaradna a viszonyunk, mert vele olyan dolgokról is tudnék beszélni, amiről mással nem igazán. Azonban..

- Ha most megölnél.. Nem kapnád meg az erőmet?

- Mi? - rázta meg fejét. Tekintete egy pillanat alatt telt meg dühvel, ujjait pedig ökölbe szorította.

- Ha az erőm rád szállna.. Meg tudnád menteni a húgodat. A családodat, mindenkit!

- Azért nem tudsz gondolkodni, mert elvakít a bűntudat! - kiáltott rám. Amióta ismerem, talán most hallom először torka szakadtából kiabálni. - Ott ültem mellette, mikor meghalt! Szerinted akkor miért nem rám szállt? Mert nekem már van, és ott te voltál az egyetlen élő, képesség nélküli!

- Nem.. Ez így nem.. - arcomat tenyerembe temettem, és szüntelenül ráztam a fejem. Képtelen voltam ezt elfogadni, és azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne megoldani. Itt van két olyan ember, akik képesek lennének visszamenni arra az időpontra, de sehogy se tudnánk megmenteni őket? Ez lehetetlen! Valami felett elsiklottunk, ami itt van az orrom előtt, de nem veszem észre..

- Rin, kérlek ne emészd magad ezen. Nem tehetünk semmit. El kell engedni őket.

- Hogy mondhatsz ilyet? Neked talán nem voltak fontosak a családtagjaid? - mondom ezt én, aki nem is emlékszik rájuk. Taehyung, mivel idősebb volt, sokkal több mindenre emlékezhet a gyerekkorából, mint én.

- Össze vagy zavarodva. Már nem tudod, mit kérdezel, vagy mondasz. Pihenj kicsit. - felállt, majd letette a háta mögött levő párnát oda, ahol eddig ült, engem pedig eldöntött, majd betakart a kanapé háttámláján levő pléddel. Bár nem akartam, de amint lehunytam a szemem rögtön elaludtam. Hiányzott ez az érzés, és van egy sejtésem, hogy most egy darabig aludni is fogok. Nem telt el sok idő, de annyi dolog derült ki, hogy úgy érzem, éveket virrasztottam alvás nélkül, amit most be kell pótoljak.

Taehyung pov's

Utálom. Egyszerűen gyűlölöm, mikor sír, mert képtelen vagyok olyat mondani neki, amivel megnyugtathatnám. Nem akartam rázúdítani az egészet, de nem tehettem meg vele, hogy elhallgatom a múltja egyik részét, hogy majd később elmondhassam neki, és akkor majd magyarázkodjak is egyben.

Ennek így kellett történnie, és most kellett, hogy megtudja, ki is ő valójában. Már régebben is tudtam, hogy ki fog akadni ezen, de azt még álmomba se hittem volna, hogy arra fog kérni, öljem meg. Akkoriban, ha nem raktam volna össze ezt, amit most levezettem neki, nyugodt szívvel oltottam volna ki az életét, hogy az erő rám szálljon, és így megmenthessem a családomat, de az csak megnehezítette volna a dolgomat. Ugyanis Rin-ről egy másik idegen személyre szállt volna át a képesség, akit talán még ennyi év keresés után sem találtam volna meg.

Behúztam a függönyöket, és lekapcsoltam a lámpát, nehogy valami megzavarja a lányt. Eszem ágában sincs hazamenni, bár nem hiszem, hogy megint megpróbálkozna az öngyilkossággal. Őt nem engedem, még ha az élet máshogy is akarja.

Csak remélni merem, hogy felfogta azt is, amit az érzéseimről mondtam neki. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem őt, de én tényleg szeretném, ha több közöm is lehetne hozzá, mint egy átlagos barát. Hányszor meg akartam őt csókolni, és hányszor megtehettem volna a tudta nélkül, mégsem tettem. Vártam, hogy majd akkor legyen az enyém, mikor önszántából akarja ezt.

Azonban tudom, hogy erre még várnom kell. Bár nem látok bele a fejébe, a gondolatai most olyan kuszák lehetnek, hogy még a legostobább dolog is az eszébe juthatott. Ezek között van például az is, hogy én csak azért keresem a társaságát, és szeretném magam mellett tudni, mert helyettesíti a húgomat. Holott, ez messzemenőkig nem igaz. Semmi hasonlóság nincs Rin és MiRa között. Minden igaz volt, amit mondta,m, hogy miért akartam megkeresni őt, és, hogy miért akarok vele lenni. Az már csak rajta múlik, hogy ebből mit fogad el, és mikor tudja végképp feldolgozni, és elengedni a múltját.