Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

37. rész

Rin pov's

Már most elegem van, pedig még el sem kezdődött. Ez a két majom pont nem kellett a mai hangulatomnak, ami így is a béka segge alatt volt, de most már teljesen elsüllyedt. A testőrök hasztalanok, csak akkor tudnának megvédeni, ha közelharcra kerülne a sor, de mivel a múltkor is rám lőtt, aminek még ma is érzem a nyomát, biztos vagyok benne, hogy újból meg fogja próbálni. Tiszta célpont vagyok neki, akár vannak testőreim, akár nem.

Féltem, de mégis vártam, hogy Cho végre beérjen. Beszélni szeretnék vele, azt szeretném, ha újra barátok lennénk, még annak ellenére is, hogy nem hitt nekem, és elfordult tőlem. De ehhez az kell, hogy lássa, itt vagyok. Ha azt látom rajta, hogy bánja a dolgot, akkor máris megbocsájtottam neki.

Jóval csengetés után ért be, amit a tanár nem kifejezetten díjazott, de most az egyszer elengedte fejmosás nélkül. El is indult felénk, azonban ahogy meglátott, rögtön irányt váltott, és ismételten a másik oldalon ült le. Szinte nem is nézett rám, csak arra a röpke pillanatra, amíg észrevett, és a tekintetünk találkozott. Hátra dőltem, és keresztbe fontam magam előtt a karom, miközben rázni kezdtem a lábfejem, hogy lehiggadjak. Még mindig azt hiszi, hogy én tettem? Már soha nem fogom tudni ezt lemosni rólam?

- Rin.. - fogta meg Tae a kezem, és dőlt előre, hogy közelebb legyen hozzám. - Beszéljek vele?

- Ne. - vágtam rá rögtön. - Ha neki így jó, akkor.. Legyen így. - erre már nem mondott semmit, csak visszahelyezkedett a székébe, és elengedte a kezem. Kikészülök ettől a feszültségtől, pedig pont azért jöttem be az egyetemre, hogy feloldódjak, és egy kicsit elfelejthessem a kint levő dolgokat. De azok folyamatosan körülöttem vannak, mintha innentől kezdve már nem lehetnék boldog.

--------------------

Ahogy beértem a terembe, SoMin rögtön nekem esett, és egy hatalmas ölelésbe vonva magához szorított. Meglepődtem, hogy még itt van, és azon is, hogy ugyan úgy viselkedik velem, mint az ügy előtt.

- Már azt hittem sose jössz vissza. Nem akartam addig elmenni, amíg nem tudok személyesen elköszönni.

- Rin! - hallottam meg egy másik embertől a nevem, ami szintén ismerős volt. SoRa mellém lépett, majd vállamra fogva ő is megölelt. - Örülök, hogy kiengedtek. Jól vagy?

- Igen. - válaszoltam egy halvány mosollyal az arcomon. - Bár.. - hátrafordultam, hogy ők is odanézzenek, mivel a két testőröm éppenséggel most nem az termen kívül tartózkodtak, hanem az ajtó két oldalán. Mozdulatlanul álltak, mint két szobor, és néztek ki a fejükből, persze az irányomba, de nem rám. - Lehetne jobb. - fordultam vissza, és magyaráztam el, hogy ki a két új fiú.

Persze ők is megpróbáltak rávenni arra, hogy elfogadjam őket, de miután elmondtam nekik is, miért gondolom feleslegesnek ezt az egészet, rögtön megértették az álláspontomat.

- És... Apád, hogy van?

- Mikor utoljára voltam nála, még nem volt magánál. Ma is meg szeretném látogatni.. - bár lehet nem kéne. Arra a látványra nem tudok felkészülni. Ahogy ott fekszik, eszméletlenül, én pedig tehetetlenül nézem, tudva, hogy képtelen vagyok tenni érte valamit.

Mivel a témától kissé elment a kedvem a tánctól, így a két lány végig azon volt, hogy mosolyogni lássanak, elvégre ez az utolsó SoMin-nel töltött két óra. A vége felé kezdtem azt érezni, hogy még ha egyedül is maradok valahol, mindig lesznek olyan emberek, akik mellettem maradnak. Ez távol áll az én gondolkodásmódomtól, de most hagyom, hogy befészkelje magát a fejembe, és kibontakozzon. SoRa és SoMin képesek voltak félretenni a hallottakat, és a történteket, hogy lelket öntsenek belém. Nem ítélnek el, és nem is szánakozva néznek rám. Talán csak ez a két óra kellett ahhoz, hogy kicsit feloldódjak.

Mivel SoRa arra lakik, még el is kísért minket a kórházig, ott viszont neki tovább kellett mennie, így elváltunk tőle. Örültem, hogy amint ő kilépett a társaságomból, Taehyung, aki végig ott volt velem, de nem akart beleszólni a csajos beszélgetésünkbe, most átvette a szerepét.

Még a recepció előtt megfogta a kezem, ami az akaratom ellenére szorult ökölbe az idegességtől. A szívem egészen addig, míg meg nem érkeztünk a szobájáig, egyenletesen dobogott, de amint a kilincsre tettem a kezem, szinte ki akart szakadni. Még akkor se hagyta abba, mikor megláttam, hogy mit sem változott a helyzet. Az orvos köszöntött minket, de nem függesztette fel az apám vizsgálatát. Vért vett tőle, majd ellenőrzött minden kis gépet és csövet, ami rá volt akasztva, csakis azután vitte ki a mintát.

Ismét megfogtam a kezét, tudatva vele, hogy itt vagyok. Még ha nincs is magánál, lehet, hogy érzi a jelenlétem, és ilyenkor nagyon fontos, hogy ne érezze magát egyedül.

- Hideg.. - állapítottam meg halkan. A pulzusa még mindig gyenge, a bőre pedig sokkalta hidegebb lett, mint legutóbb. - Tae.. - fordultam hátra, de nem volt szükség rá, mert a férfi rögtön mellém lépett, és átkarolva a vállamra tette kezét.

- Az, hogy vért vettek tőle, lehet jó jel. Még ha nem is találták meg az ellenszert, a méreg egy részének, legyen akármilyen, ki kellett, hogy ürüljön a szervezetéből, pláne akkor, ha azt meggyorsítják a ,,vércserével".

- Miért vagy benne olyan biztos?

- Mert ha te nem, akkor ki bízna abban, hogy fel fog kelni? - szavaival nem bántani, vagy sérteni akart. Tudja jól, hogy nekem is az a legfontosabb, hogy végre felébredjen, és meggyógyuljon. Ezzel csak azt akarta felém sugallni, hogy ő itt lesz velem végig, és bízni fog még akkor is, ha én elvesztem a hitem. Mint akkor, mikor levetettem magam...- Gyere, menjünk haza. Csinálok palacsintát.

- Miért? - fordultam utána mosolyogva, és mentem ki az ajtón, amit előre kinyitott nekem.

- Mert az finom, és láttam, hogy van hozzá juharszirupod. - válaszolta egyszerűen. Hátra pillantottam, hogy a két férfi - akiknek még mindig nem tudom a nevüket - jönnek-e, de mivel ez a dolguk, és viszonylag nehéz lett volna nem észrevenni, hogy kijöttünk a szobából, ezért máris ránk tapadtak, persze csak diszkréten.