Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

54. rész

Taehyung pov's

Ugyan az játszódott le, mint mikor MiRa hozott el minket a jövőbe. Az az erős szél most is megpróbált elszakítani engem tőle, de én erősen fogtam a kezét, és nem hagytam, hogy eltántorítson. Tudtam, mikor érkeztünk meg, de annyira nagy volt rajtam a nyomás, hogy az első pár másodpercben még csak levegőt venni se mertem.

Résnyire kinyitottam a szemem, és rettentő nagy megkönnyebbüléssel néztem körbe az ismerős helyen. Az idő stimmel, a hely tökéletes, és Rin is itt van előttem. El sem hiszem, hogy visszajöttünk! Én meg azt hittem ez valami bonyolult dolog lesz, amit hetekig kell majd próbálgatunk.

- Rin? Sikerült. - guggoltam a lány elé, aki még mindig lehunyt szemekkel ült előttem. Gyengéden megérintettem a vállát, de azzal a lendülettel kaptam is utána, ugyanis elvesztette az egyensúlyát, és oldalra dőlt. - Rin? - szólongattam, de nem tért magához.

A pulzusa rendben volt, és éreztem, ahogy veszi a levegőt, mégse tért magához. Lágyan ütögetni kezdtem az arcát, hátha így észhez tér, de mind hiába. Nem ébredt fel. Lehet ennyire kifárasztotta ez a hatalmas ugrás? Elvégre egyikünk se jött még ekkorát vissza. De akkor nekem miért nincs semmi bajom? Még a fejem se fáj..

Felvettem a lányt, majd a szobája felé vittem, és betettem az ágyba. Betakartam, hátha este fázna, majd ellenőriztem, hogy minden rendben van-e itthon. Tényleg visszajöttünk, ráadásul pont oda, ahol eltűntünk. Tehát, mintha mi sem történt volna. De bárcsak úgy lenne..

Ha nem látta volna azt, most nem lenne ilyen hideg velem. Nem lenne tele a feje a kétségeivel, amit jogosan gondol. Hogyan tudnám elhitetni vele az én igazam?

Nem kockáztattam azt a kevés bizalmát, ami még megmaradt felém, ma kint aludtam a kanapén. Mintha ezer éve nem hajtottam volna álomra a fejem, szinte azonnal elaludtam, amint elterültem. A reggel úgy ahogy van kiesett, elvégre tizenegykor keltem. A reggeli kávé, arcmosás, vagy fésülködés helyett benyitottam Rin-hez, aki még mindig aludt. Nem akartam felkelteni, de muszáj volt, mert aggódtam érte. Csak annyit kérdeznék, hogy jól van-e, majd visszamennék az időbe, mikor még aludt, de persze szigorúan csak úgy, hogy ébredéskor emlékezzen rá.

Leültem mellé, és lágyan elkezdtem simogatni az arcát. Még csak egy sóhajt se kaptam válaszul, ezért szólítgatni kezdtem, de rövides időn belül már azon kaptam magam, hogy rángatom a vállát, és kétségbeesetten üvöltözöm a nevét, hogy ébredjen fel. De ő meg sem mozdul. Nem csinál semmit, csak egyenleten, mélyen, és lassan veszi a levegőit, mint aki alszik.

Pánikomban nem tehettem mást, felhívtam a mentősöket, és elmondtam, hogy mi történt. Azt ígérték, pár perc, és itt vannak, ezért nyitva hagytam az ajtót, és amíg meg nem érkeztek, próbálkoztam, hátha felkel. Rettenetes volt nézni, ahogy hordágyon elviszik, mint egy halottat. Nem szálltam be mellé a kocsiba, gyalog mentem el a kórházig, és caplattam fel a szobájához, amibe elszállásolták.

Szerencsére az orvos még bent volt, ezért kopogás nélkül benyitottam, majd magunkra zártam az ajtót. Bár nem hiszem, hogy olyan sokan be akarnának jönni ide.

- Maga a férfi a lakásról?

- Igen, a barátja vagyok. - vagy voltam.. Még nem tudom, mivel ma beszéltük volna meg.

- Elmondaná, mi történt? - higgye el doktor úr, ha tudná, szerintem Ön lenne az, akit ápolni kell.

- Tegnap még semmi baj sem volt, de ma reggel már.. Nem tudtam felébreszteni. - mondtam el az igazat, némi kihagyással, természetesen. Őrült vagyok, hogy egy olyan helyen várok segítséget, ahol mit sem tudnak rólunk. Ez a dolog biztos vagyok benne, hogy a képességünk miatt van. Azért, mert több évtizedet ugrottunk vissza a jövőből, de mégsem hagyhattam csak úgy annyiban.

- Szóval már meghaladta a hat órát.. - mormolta az orra alatt. Nem vagyok kezdő ebben a szakmában, elvégre érdekel a téma. Tudtam, mire gondol, és miért pont hat órát mondott. A könyvekben leírt maszlag lényegét kiemelve ez most tipikus jelenség.

A kóma hat óránál tovább tartó állapot, ahol az alany nem képes a mozgásra, és nem észlel semmit, vagy csak részben. Rin még csak meg sem rezzent, mikor rángatni kezdtem a vállánál fogva.

- Meg kell kérjem, hogy menjen ki. Amint végeztünk, újra meglátogathatja. - hadarta az orvos, miközben egyre csak tolt ki az ajtón, de nem ment vissza, helyette sarkon fordult és eltűnt a folyosón. Nem kellett sokat várni, hogy nővérek hadával érkezzen vissza, és pár géppel, amik olyan nagyok voltak, hogy kerekeken gurult. Ez élőben még ijesztőbb, mint azt gondoltam.

Nem tudtam elmenni onnan, muszáj voltam látni, mit tesznek vele, ezért leültem a padra, és vártam az alkalmat mikor robbanhatok be hozzá újra. A szívem őrülten kalimpált, szinte már féltem, mikor fogok elájulni tőle, de az izgalmam nagyobb volt ennél, és magamnál tartott.

Nem kellett sok idő, hogy elvégezzék a szükséges lépéseket. Az orvos lépett ki utoljára, én pedig rögtön letámadtam. Még kérdeznem sem volt szükséges, tudja, hogy ilyenkor mi forog a hozzátartozók fejében. Biztos rutinos.

- Rákötöttük egy lélegeztető gépre, bár az életfunkciói stabilak. Azért jobb félni, mint megijedni. Az eredményekre még várunk, ezért többet nem tudok mondani. - ezen nem is lepődtem meg. Meghajoltam, és bementem Rin-hez, akire szinte rossz volt ránézni. Mintha csak az apját látnám, ahogy kiállnak belőle a csövek, és eszméletlen.

Hogy fogom ezt elmondani neki?