Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

42. rész

Rin pov's

,,Csak még egy kicsit" - mondogattam magamban ezt az egy mondatot. Mikor apával túlságosan is mélyen belementünk egy-egy témába, mindig megfogtam a kezét, hogy rá ne hasson az idő, amit visszatekertem. Be akartam ma menni az egyetemre, de nem volt szívem itt hagyni őt, pláne most, hogy végre teljesen feloldódott. Eddig én beszéltem, ő pedig hallgatva bólogatott, de most fordult a kocka, és én nem jutok szóhoz.

- Szerintem indulnod kellene.. Elveszem itt az értékes idődet, és a végén még miattam fogsz elkésni az egyetemről.. - nézett az órára. Láttam rajta a meglepettségét. Gondolom, most azt hiszi, hogy nem is beszéltünk olyan sokat, ha még csak fél óra telt ez azóta.

Kicsit még beszéltünk, aztán tényleg kimentem, és a telefonomra pillantva felhívtam Taehyung-ot, hogy hol van. Szegénynek már megint miattam kellett többször is átélni egy pillanatot, de csak remélni tudom, hogy nem történt akkor épp semmi.

Lementem az automatákhoz, mivel azt írta, hogy ott fog várni. Egyik kezében két üveg ásványvíz, a másikban pedig csomagolt szendvics, amit gondolom itt vett.

- Pótlásul, a félbe maradt reggeli miatt. - lengette meg előttem, és adta át.

- Oh, tényleg. Ne haragudj. - jutott eszembe. Annyira megörültem, mikor a nyomozó azt mondta, hogy megtalálták az ellenszert.. El is felejtettem a reggelit. Meg úgy, mindent. Úton az egyetem felé megettük a szendvicseket, én pedig jóformán megittam azt a fél litert, ami nekem már soknak számított.

- Rin.. Kérdeznék valamit. - sóhajtott fel, mikor befordultunk az egyetem utcájába. - Most, hogy felébredt, és hamarosan hazamehet.. - utalt az apámra. - Én már nem kellek oda?

- Mi? - néztem fel rá.

- Mármint, eddig azért voltam ott, hogy ne legyél egyedül, de ha gondot okoz ezek után a jelenlétem, akkor többet nem alszom ott. - nem igazán értettem, miért, vagy mitől lett ennyire bizonytalan. Eddig mindent megadott volna, hogy maradhasson, most pedig.. Vagy lehet, hogy erről van szó? Mindig azt nézi, hogy nekem mi a jó, és most azt hiszi, hogy mivel az apám vissza fog jönni az életembe, így ő már nem kell oda.

- Tae.. - húzódta m közelebb hozzá, és fogtam meg a kezét. - Addig maradsz, ameddig jól esik, én nem foglak onnan kidobni. - bár ez kicsit úgy hangzott, mintha nem lenne hol laknia, de ő is tudja, hogy nem úgy értettem.

- Vigyázz, mert szavadon foglak. - lengette meg a kezünket. Ez a pillanat most túl szép ahhoz, hogy bármi is elrontsa. Remélem ezek után nem lesz több meglepetés.

-------------------------

Fáradtan lépte be a nappaliba, és rúgtam le magamról a cipőmet. Nem érzem a lábaimat a mai táncóra miatt. Nem tudom, mi történt a tanárnővel, de ilyen kemény még sosem volt. Legalábbis mióta tanít minket. Rendesen érzem minden izmomat, ahogy sajognak.

Hátra pillantottam a mögöttem levő férfire, ám ő még csak most lépett be az ajtón, és zárta magunkra. Arcán látni lehetett, hogy ő is fáradt, de emellett mintha nagyon gondolkodott volna valamit. Mozgása lassú volt, és minden egyes pillanatot kétszer átgondolt, mielőtt cselekedhetett volna, pedig a cipőjét levenni nem egy nagy történet.

- Taehyung. Minden rendben? - kérdeztem rá, de ő mintha nem is hallotta volna, elindult a konyha felé. - Tae! - fogtam a vállára. Megrázta a fejét, és megfordult, hogy lenézhessen rám.

- Tessék?

- Minden rendben? - tettem fel ismét a kérdést.

- Igen csak.. Gondolkodtam. - oldalra biccentettem a fejem, és kérdőn néztem rá, hátha elkezdi magától azt, amin látszólag még most is kattog az agya. - Most, hogy megtudtuk, mivel mérgezték meg az apádat, és a tettes is rács mögött van.. Visszamehetnék az időbe.

- Annak mi értelme lenne?

- Az, hogy meg nem történté tudnám tenni ezt az egészet. Nem kerültél volna két napig börtönbe, és nem lennél most egy idegroncs. - válaszolta.

- Nem vagyok az...

- De igen. Az vagy. És nem tetszik.

- Tae.. Én bízok benned, de honnan tudjam, hogy nem mennél vissza messzebb? Mondjuk addig, hogy elmondod a múltamat. Mintha meg sem történt volna. - nem akarok a mostani tudásom nélkül élni. Ragaszkodom ehhez, mert ez is hozzám tartozik.

- Nem tennék olyat. Még ha ez borított is ki annyira.... Nem akarom, hogy ne tudd.

- Taehyung...- sóhajtottam, de ő közbevágott.

- Várj. Hallgass meg. Tudom, hogy már mondtam, de úgy érzem bizonygatnom kell. Nélküled magányos lennék, pláne úgy, hogy most már ismerlek is. Lehet ezt hívják önzőségnek, vagy kisajátításnak, de már nem akarok egy napot se nélküled.

- Honnan tudjam, hogy ez nem fog elmúlni? Te magad mondtad, hogy mi ott leszünk egymásnak hatvan év múlva is. Mi van, ha rám unsz, és megtetszik majd egy másik lány?

- Még mindig itt tartasz? De hisz visszacsókoltál.. Azt hittem elfogadod végre.

- Taehyung, értsd meg, amit mondok. Az örökké hosszú idő, és még ha nem is élünk addig... Egy ember könnyen megunható. - pláne nekünk, akiken nem fog az idő.

- Nem, Rin. Te értsd meg, amit mondok. Te magad állítottad, hogy nekünk nem kellene társ, mert fájdalmas lesz végignézni, ahogy megöregszik mellettünk. - bólintottam. - De mi nem ilyenek vagyunk! Mi együtt lehetnénk a végéig! Akárhol is legyen az! Azt hiszed, eldobnálak holmi idegen nő miatt? Én nem ilyen vagyok.

- Nem tudom Tae... - fordultam el tőle, és töröltem le az arcomról lefolyó könnyeim, amik egyszerűen záporozni kezdtek. - Ez nekem sem jó! Hogy ezt teszem veled... Velünk.. De felemészt a bizalmatlanság, amit akkor érzek, ha a láthatatlan jövőre gondolok... Veled. - igyekeztem nem ordibálni vele, de a helyzet az volt, hogy máshogy a zokogás miatt nem lehetett volna érteni, amit mondani akarok.

Hallottam, hogy megindul felém, és éreztem, amint kezét mellkasom előtt keresztezve hátra húz magához.

- Nem mondtam még, de megértelek. Mikor nem ismertelek, csak napról napra azt kutattam merre vagy, nagyon sokszor feltettem a kérdést magamnak.. ,,Miért keresem?" Vajon milyen lesz Ő? Meg fog érteni? El fog fogadni? Egy időben le akartam mondani rólad, mert rettegtem, hogy ha megtudod az igazat megutálsz. Vagy... - itt vett egy mély levegőt, ahogy én is, mert mindeddig csak szipogva hallgattam, amit mond. - Egyszerűen csak elhagysz, egy óvatlan pillanatomban. - felemeltem a fejem, bár sehogy se láttam rá. Ezek szerint ő is ilyeneken gondolkodott, mint amik között most én hánykolódok. - Nincs izmos testem, nem vagyok gazdag, és nincsenek befolyásos ismerőseim se. Féltem, hogy nem lesz elég az, amit adni tudnék neked. Egy bohókás jellem, aki ha kell megkomolyodik, és mindig ott van a közeledben, készenlétben, várva mikor fog kelleni. - éreztem, hogy nehezére esik erre visszagondolni, mivel egyre erősebben szorított magához. - Nem bírtam elképzelni a boldog napot, amit együtt töltünk, és utána a szenvedést, mert elhagytál. De ezen túlléptem. - váltott át másik hangszínre. - Meggyőztem magam, hogy küzdenem kell érted, és akkor te sem fogsz elhagyni, mert meglátod bennem azt, akire szükséged van. De ebben az is benne van, a mai napig is, hogy ha nem sikerül, akkor hagylak. - amint kimondta az utolsó szót elengedett, és hátrálni kezdett. Rettenetesen megijedtem, ezért megfordultam, és szinte a nyakába ugorva állítottam meg a menekülésben.

Én sem értem magam, és nem várhatom el, hogy ő teljesen megértsen. Egyszer elhúzódok tőle, mert félek, de amikor arra kerül a sor, hogy ő távolodik, akár egy kislány, úgy ugrok a karjaiba és rántom vissza magamhoz.

- Köszönöm, hogy elmondtad... - még mindig furcsa belegondolni, hogy éveket szánt arra, hogy megtaláljon. - Igyekezni fogok. Olyan barátnő leszek, amilyet szeretnél... Idővel - tettem hozzá a leglényegesebb szót.

Elhúzódott tőlem, majd derekamra csúsztatva kezét visszahúzott magához, míg homlokát az enyémnek döntötte.

- Már most olyan vagy.