Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

29. rész

Gyors átöltöztem, és kinyitottam az ajtót, mivel késésben voltunk. Tae még a mosdóban fésülködött, elvégre eléggé elaludta a haját, majd mikor végre kiszabadult onnan nagy léptekkel közelítettük meg az egyetem kapuját.

- Bocs, ha gondot okoztam. Nem volt betervezve, hogy ott alszok.

- Semmi baj. Jól esett, hogy nem vagyok egyedül. - válaszoltam. Beérve a terembe rögtön lehuppant a helyére, én azonban megtorpantam mellette, mikor tekintetem találkozott Choéval. A lány teljesen lesápadt, mikor meglátott, ráadásul szemei megteltek rettegéssel. Még fel is állt, mikor meglátta, hogy felé közeledem.

- Cho..- szólítottam meg összezavarodva. Miért viselkedik így?

Nem mondott semmit, csak megrázta a fejét, és csalódott arckifejezéssel átment a másik oldalra, hogy ott üljön le, és forduljon el tőlem. Ezek szerint kiszivárgott, amit a nyomozó mondott nekem? Mindenki azt hiszi, hogy én voltam az elkövető?

Szétnéztem a teremben ülők között, de egytől egyig ugyan azt láttam. Nem néztek rám, próbálták észre se venni a jelenlétem, és ha valaki véletlenül elkapott a tekintetével, az rögtön ásítást színlelt, és lehajtotta a fejét. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire rosszul fog esni. Ahogy azt sem, hogy mindenki azt fogja hinni, hogy gyilkos vagyok.

- Azt hiszem, én most hazamegyek. Itt nem látnak szívesen. - mondtam Taehyung-nak, aki kétségbeesetten nézett fel rám, és állt volna fel, ha nem nyomom le a vállánál fogva. - Maradj, kérlek. Ne gyere utánam. - feleltem, majd kimentem a teremből.

Nem tudnék úgy ott lenni, hogy a hátam mögött levők mind engem néznek, és rólam sugdolóznak. Sosem érdekelt más véleménye, most azonban úgy érzem, teljesen összetörtem. Nekem elég volt az, hogy nem vesznek észre, ne kívántam a figyelmüket, ahogy azt sem, hogy félelemmel nézzenek rám.

Nem haza mentem, hanem a közeli parkba. Kicsit gondolkodnom kellett, mert mostanában nagyon összejöttek a dolgok. Itt van például apa. Nem akarom felhívni, mert félek, hogy meghallaná a hangomból, hogy nincs minden rendben, de nekem meg szükségem lenne arra, hogy halljam őt.

Meg szeretném kérdezni, miért nem szót arról, hogy elmennek, miért csak egy cetlit hagyott, mikor általában vicces üzenetekkel bombáz még akkor is, mikor épp úton van.. Most először viselkedett ilyen idegenül. Nem érdekel, felhívom!

Pár másodpercig csöngött, aztán a hangpostára kapcsolt, amit soha az életben nem használtam, és nem is most szeretném elkezdeni. További hatszor próbáltam felhívni, persze a két próbálkozás között kisebb-nagyobb szüneteket hagyva, de nem vette fel. Idő közben észrevettem, hogy amikor idejöttem mennyire kihalt volt ez a hely, most meg nyüzsögnek az emberek. Rápillantottam a kijelzőmre, hogy megnézhessem az időt, és csak akkor láttam, hogy már jócskán délután van.

Taehyung felment a hotelba, de mivel nem voltam ott egy tucat SMS-t küldött, hogy merre vagyok, ami nekem fel sem tűnt. Csak arra koncentráltam, hogy apám miért nem veszi fel. Az utolsó üzenete azonban érdekes, és egyben félelmet keltő is volt, ezért elindultam haza.

- ,,Gyere a hotelba kérlek. A rendőrök téged keresnek..."

Nem írt mást, amitől a szívem a tokromban dobogott. Mit keresnek ott? Ez azt jelenti, hogy vége? Megtalálták az igazi gyilkost? Vagy megint beszélgetni akarnak velem? - ezek a kérdések forogtak a fejemben végig, amíg a lift fel nem vitt az emeletre, és meg nem láttam az ismerős férfit, aki a nyitott ajtóm előtt állt, búskomor fejjel befelé bámulva. Még akkor sem nézett rám, mikor mellé értem, csak grimaszba fordult arccal előre, mire én is odapillantottam.

A nyomozó rögtön elém ért, és felém mutatott. A mögötte levő rendőr értette a célzást, megragadta a karomat, és elhúzott Tae mellől, majd hátrafeszítette a kezem, és rárakta a bilincset, aminek a kattanása visszhangzott az elmémben.

- Kwang NaRin, letartóztatom Shin Myung meggyilkolásának alapos gyanúja által. Joga van ügyvédet fogadni, bármit amit mondd... - kezdett bele az ismerősen csengő mondatok hadába, amit már én is kívülről fújok a sorozatoknak hála. Rémes, hogy mennyire igazak az abban látottak. Tényleg így történik minden.

A kezemen bilincs éktelenkedett, engem pedig elvittek Taehyung-tól, aki megrökönyödött fejjel nézte végig ezt az egészet. Nem tudom, mit mondtak neki, mit találtak, vagy miért történt ez az egész, de tagadhatatlan, hogy ha most a mögöttem álló rendőr nem fogna, akkor összeesnék. Rettenetesen félek, mi fog velem történni, mert tudom, hogy innentől mire kell számítsak.

Kiszállva a kocsiból visszavezettek abba a szobába, amit reméltem, hogy többé nem kell látnom. Nem várt, most rögtön bejött hozzám a nyomozó, és ledobva elém a mappákba fűzött lapokat, rátámaszkodott az asztalra, és átható tekintettel nézett rám.

- Ez nem elég arra, hogy vallj? - kérdezte, fejével a papírokra biccentve. Mikor látta, hogy nem mozdulok, felemelte az első üres takarólapot, hogy megláthassam az ismerős padlón lefotózott fegyvert. - Ezt a lakásodon találtuk. A gyilkos fegyver. Még csak meg sem próbáltad elrejteni. Miért ölted meg?

- Nem öltem meg. - cáfoltam rá a mondatára.

- Oh, nem? Ezek szerint neked ez sem elég. Van alibid a gyilkosság idejére? Ami nagyjából este nyolc és reggel négy óra tájékára tehető?

- Nincs. Otthon voltam. - egyedül. Mivel mikor ez történt, még csak az apám se jött át vacsorázni. Senki se látott, hogy ott vagyok.

- Otthon. - nevetett fel. Nem hisz nekem, rá van írva az arcára. - Mennyivel könnyebb lenne a munkám, ha ilyenkor már bevallanátok a bűnötöket.. Ugye tudod, hogy innentől már egy jó ügyvéd se véd meg?

- Nem kell ügyvéd. - feleltem magabiztosan, holott már azt sem tudtam, hogy miket beszélek. - Nem vagyok bűnös, nincs szükségem védelemre. Azonban lenne egy kérdésem. - azt hittem, rögtön vissza fog támadni azzal, hogy nekem most mélyen hallgatnom kellene, és abban reménykedni, hogy nem kell annyi évet ülnöm, de nem így tett. Érdeklődően nézett rám, és foglalt helyet a székben. - Megtalálták az ujjlenyomatom a fegyveren is?

- Nem. A fegyver tiszta volt.

- Milyen érdekes. - dőltem hátra. Ez nem én vagyok. Mégis mi történik velem? - Ön nem tartja furcsának, hogy a nyakán rögtön megtalálták, de a fegyveren nem, és mégis elől hagytam?

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy ha most rács mögé kerülök, és maguk lezártnak fogják tekinteni az ügyet, akkor szabadlábon hagytak egy gyilkost. Ennyi. - zártam le, tudatva vele, hogy nem kívánok már mást mondani. Láttam, hogy kissé megrökönyödött, és el is gondolkodott, de már ez sem tudott érdekelni. Nem voltam magamnál, úgy éreztem menten elájulok, mégsem vitt rá a lélek, hogy átadjam magam annak az édes csábításnak.

- Az ügy nincs lezárva. Téged azonban nem hagyhatunk elmenni. Jogunkban áll negyvennyolc órát itt tartani, az erre kialakított cellában, úgyhogy kérlek, fáradj oda a kijelölt rendőrtiszttel.

- Úgy tudom, telefonálhatok. - szóltam vissza, de a nyomozó már nem mondott semmit. A mögöttem levő férfi vezetett át egy hosszú folyosón, aminek a végén volt egy telefonfülkének látszódó átlátszó fallal elválasztott készülék. Nem gondolkodtam, rögtön apámat hívtam fel, aki még most se vette fel a telefont. A sajátommal nem tudtam megpróbálni, mivel amint letettem, az őr végezve kötelességeit, átkutatott, és elvett tőlem mindent. Nem nyugtatott meg, mikor bejelentette, hogy biztos helyen lesz elzárva, amit majd visszakaphatok, ha kijöhetek.

A cella rácsa becsapódott, engem pedig körülvett hét nő, akik úgy méregettek, mint az oroszlánok az eléjük dobott friss húst. Nagyot nyeltem, majd körül tekintve a szűknek mondható helyiségen leültem a sarokba, és a térdemre hajtottam a fejem. Eddig még nem találkoztam olyan problémával, amit a képességemmel ne tudtam volna megoldani. Talán ezért is ráz most a sírógörcs olyan erősen.