Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

32. rész

Rin pov's

Fáj a fejem. Az egész testem ég, a fejem lüktet, alig bírok magamnál maradni, és ráz a hideg. Lehet mégsem volt jó ötlet itt lent eltölteni az időt, de inkább megbetegszem, minthogy azokra az ágyakra üljek.

Az ügyvédem ma mutatkozott be nekem, és megígérte, hogy kijuttat innen. Volt két órám vele, amit egy szobában töltöttünk el annak érdekében, hogy ő is és én is ismertessük a nyomozással kapcsolatos ismereteinket. Én elmondtam neki mi történt, ő pedig elárulta, hogy Tae és SoRa behoztak egy olyan bizonyítékot, ami alibit ad a gyilkosság idejére. Meg sem fordult a fejembe, hogy megnézzem a hotel kamerafelvételeit, sőt, még akkor sem tudtam rájönni erre, mikor Taehyung otthagyott. Úgy látszik az agyam nem úgy működik idebent, mint ahogy én azt szeretném.

Az idő pedig telik. Nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene, vagy inkább félni attól, mit fog mondani a bírónő, szóval most inkább csak sordórom az árral, és nem gondolkodok semmin. Mikor visszahoztak az ügyvédnőtől a cellába, elkaptam egy olyan beszélgetést, amikor a nyomozó azt mondta egy idegen férfinak, hogy az apámat még mindig nem lehet elérni.

Nem tudom, jogos e az, hogy így érzek, de nagyot csalódtam benne. Én akartam azt, hogy ne tudjon erről semmit, de azt nem gondoltam volna, hogy akkor fog eltűnni, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Ezek után csak remélni tudom, hogy jól érzi magát ott, ahol jelenleg van, és nem ér rá a lányára.

- Minden rendben? Hallottam, hogy ma lesz a tárgyalás. Örülnöd kellene. - ült le mellém megint MinAh. A nevén és a családján kívül nem tudtam róla mást, mert nagyon védi azt, hogy miért is van itt. Kérdeztem, hogy mit tudnék segíteni, ha már ő tartja itt bennem a lelket, de ilyenkor mindig rátért egy másik témára, vagy legyintve azt felelte, hogy ,,ne is foglalkozz velem". Nem tudom eldönteni, hogy ekkora bajban lenne, vagy talán annyira biztos a szabadulásában, hogy nem is érdemes megemlítenie a történteket. Mindenesetre most a legfontosabb dolog, hogy magamnál legyek, és felfogjak mindent, ami elhangzik a bíróságon.

Bilincsbe vezettek a helyemre, ahova leültettek. Megnyugodtam, hogy az ügyvédnő is itt van mellettem, a hátsó sorban pedig Taehyung ül, SoRa mellett, bár nem tetszett a tudat, hogy láttak ezzel a fémmel a kezemen. Nem kellett sokat várni a bírónőre, aki rögtön megnyitotta a tárgyalást. A nyomozó ismertette az ügyet, ami szerintem le volt írva a nő elé, mivel folyamatosan a felé billentett asztalt kémlelte.

Utána jött az áldozat, azaz Myung családja, akik akkorára felnagyították azt az egy pofont, hogy már szinte a verekedésnél tartottunk. Egy-egy óvatlan pillanatomban, mikor majdnem elsírtam magam, hátrapillantottam Taehyung-ra, aki csak meggyőzően bólintott, és mosolygott rám, mintha nem lenne semmi baj.

Azonban volt. Pontosan akkor, mikor feljöttek a bizonyítékok, amik mellettem szólnak. Az ártatlanságom mellett. Arról tudtam, hogy SoRaék elhozták a felvételeket, de a többiről nem. Ott ültem némán, mint aki sokkot kapott, és hallgattam, ahogy a nyomozó beszél.

Az apámat megfenyegették, és most kórházban van mérgezés miatt, ráadásul azért nem adott magáról hírt, és tűnt el szinte nyomtalanul, mert ha nem tette volna, akkor engem ölnek meg. Így már értelmet nyert minden tette, de ez nem tudott visszahozni onnan, ahova most süllyedtem. Nem akartam itt lenni, ki akartam futni innen, messze, oda, ahol apámat kezelik. Hallani akartam az orvost, amint azt mondja, hogy nyugodjak meg, nincs semmi baja, már átmosták a gyomrát, és meg fog gyógyulni.

De nem tehettem semmit, amíg ki nem vittek innen, és le nem vették rólam a bilincset. Végig kell hallgatnom, ahogy számomra idegen emberek veszekednek rólam, a szabadságomat kockáztatva. Mindegy, hogy mit mondanak, ebben a teremben csak egyetlen egy ember ül, aki tudja, és hiszi is, hogy ártatlan vagyok. A nyomozó nem nekem, hanem a bizonyítékoknak hisz, az ügyvédnő pedig a nyomozónak.

Azon az egy ponton csámcsogtak szinte órákig, hogy nem én voltam az elkövető, csak engem próbálnak beállítani annak. Senki se értette, és senki se tudott értelmes magyarázatot adni arra, hogy hogy a francba került a szobámba a gyilkos fegyver, és az ujjlenyomatom az áldozat nyakára. Persze a családjának az volt az első, hogy mikor megpofoztam halálosan meg is fenyegettem, de ahogy láttam, ezt még a nyomozó, sőt, a bírónő se hitte el.

Még akkor sem tértem magamhoz, mikor meghallottam azt a mondatot, ami felment minden alól. ,,A vádlott nem bűnös".

Ez jelentette azt, hogy ha kimegyek innen, szabadon távozhatok, oda mehetek, ahova akarok, és többé nem kell a hideg cella falait nézegetnem, miközben azon izgulok, hogy vajon megtalálják-e az igazi tettest.

A terem hamar kiürült, a felbőszült család tagjai egymás után hagyták el a helyiséget. A nyomozó, és az ügyvédnő is mondott valamit, de én nem tudtam figyelni, csak bólogatni, mintha felfognám.

Egyedül akkor tértem magamhoz, mikor egy ismerős kéz nyúlt az enyémhez, és fogta meg a még mindig hideg ujjaimat. Taehyung leguggolt mellém, és úgy nézett fel rám, miközben ujjával megsimogatta az arcomat. Szinte beledőltem a tenyerébe, abba az érzésbe, amit az okozott, hogy itt van velem.

- Tae.. Vigyél kérlek az apámhoz... Tudod hol van, igaz? - néztem a férfire már-már könnyes szemekkel. Segített felállnom, majd sóhajtott egyet, és bólintva kivezetett az épületből, hogy elindulhassunk a kórház felé. Aggódott, mivel minden másodpercben lepillantott rám, legalábbis az arcomra, azt fürkészve, hogy mikor török meg. Kezem folyamatosan az övében nyugodott, egy pillanatig sem engedte el, vagy adott lehetőséget arra, hogy elvegyem onnan.

Tudtam, hogy nem jó ötlet, mégsem voltam képes arra, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Mintha semmiről se tudnék, apámmal kapcsolatban. A lábaim jelezték felém, hogy rövides időn belül már nem fogják bírni a terhelést, ami összeköttetésben állt a fáradtságommal. Két nap alatt összesen ha aludtam négy órát, akkor sokat mondok, és ez a történések miatt rettentően megviselt. De ki kellett tartanom, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy apám jól van. Bízom a legjobbakban, hogy mikor bemegyek, az orvos azt mondja, már túl van az életveszélyen. Ha egyáltalán volt olyanban. Az is lehet, hogy csak egy enyhe mérgezést kapott, amit már ki is hevert, és mosolyogva fog várni rám a szobában.

Mielőtt bemehettünk volna a kórházba, Taehyung megtorpant az ajtó előtt. Felnéztem rá, és némán vontam kérdőre, hogy mi a baj, hisz meredten nézett maga elé, mint aki le van fagyva attól, amit látott, vagy ami eszébe jutott.

- Azt mondta a nyomozó, hogy apádat megfenyegették.. - bólintottam, pedig nem akartam erről hallani. Soha többé nem akarom, hogy feljöjjön ez a téma. - Azzal, hogy ha elmondja a rendőröknek az üzeneteit, akkor megöl téged.. De most apád fekszik ott bent, te pedig itt vagy, sértetlenül..

- Mire akarsz-

Vannak azok a pillanatok, amikor tényleg egyetlen egy ismerős hang szakítja félbe a gondolatmenetet, amiben benne voltál. Az, hogy Tae pont most hozta fel a témát, és, hogy most hallottam két pisztolylövés hangját nem lehetett véletlen. Az egyik mellém fúródott bele a falba, a másik pedig a kezem mellett suhant el, felhorzsolva a bőrömet.

Rögtön odakaptam a kezem, hisz a vérem rögtön kibuggyant, és végigfojt a karomon, de nem tudtam mást tenni. Tae is ugyanannyira meg volt rémülve, akárcsak én, de ő még magánál volt annyira, hogy elém álljon, és betoljon a kórház ajtaján, ahol már biztonságban voltunk.

A nővérek, akik, megláttak rögtön odajöttek hozzám, de helyettem a mellettem álló férfi mondta el, hogy mi történt. Engem elvittek egy orvoshoz, Tae pedig felhívott valakit, de azt már nem hallhattam, hogy kit. Bezártak egy fehér szobába, ahol az előttem ülő szakember rögtön lekezelte a sebem. Nem éreztem, hogy csípne a fertőtlenítő, ahogy azt se, hogy fáj a vágás helye. Nem éreztem..Semmit.

Ez az egész olyan hirtelen történt, mintha valakinek az lenne a feltett szándéka, hogy összezavarjon, én pedig sokkos állapotba kerüljek. Sikerült neki.