Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

1. rész

Ebben a sztoriban az egyetemi rendszer hasonló/szinte ugyan olyan, mint egy középiskola. Ha ez nem tetszik, kérlek ne olvasd, nem szeretnék veszekedést ebből🤗💕💕

ogy milyen egy tökéletes élet? Erről én órákat tudnék mesélni, de most megpróbálom rövidre fogni. A szüleimet öt évesen vesztettem el, egy csúnya autó balesetben, mikor is a hevesen zuhogó eső miatt egymásba ütközött két kocsi. Akkoriban nem tudtam mire vélni, hogy kiléptek az életemből, de szerencsére pár hónapon belül rám talált egy férfi, aki tárt karokkal fogadott az életébe.

Szeretem őt, és mindazt, amit biztosított nekem, és biztosít is, a mai napig. Kwang AnRyuk egy híres szálloda vezetője, én pedig a fogadott lánya. Ezt már mindenki tudja, mégsem ezért kedvesek hozzám az emberek, mint ahogy azt a filmekben szoktuk látni. Őszintén szólva, sosem gondoltam magam egy tömegszerető személynek, de ahogy nőttem fel rájöttem, hogy ha nincsenek körülötted a barátaid, akkor az életed sivár, és magányos. Az pedig nem hiányzik nekem.

A lakásom a Kwang szálloda legtetején van, - szerencsére már - külön az apámtól. Az a szint csak a miénk, a többi pedig a vendégeké, akik mindig elégedetten jönnek be és távoznak innen, ezért is akkora a bevétele az öregnek. Nagyon jól kijövünk, mert amíg ő megpróbált apává válni, és mindent megadni nekem, addig én igyekeztem nem gondot okozni a gyerekeskedésemmel, ami néha nagyon nehezen ment. Kicsit korán vált belőlem felnőtt, de ez a mostani énemre nagyon is visszaüt, amilyen kicsinyesen tudok néha viselkedni.

A középiskolában, de már az általánosban is csodagyerek voltam. Kitűnő mindenből, hibátlan dolgozatok, jeles érettségi, és maximális pontszám, amit vinni lehetett az egyetemre. Ezért is kerültem be ide az elsők között. Azonban ez az egész csak egy színjáték, egy maszk amit viselek magamon annak érdekében, hogy ne bukjak le.

Valójában sosem görnyedtem órákat a könyvek felett, csupán csak párszor átolvastam őket, és azt jegyeztem meg, ami kelleni fog majd nekem. Nem vagyok olyan okos, mint ahogy azt állítják rólam, egyszerűen csak csalok. Mindenhol, ahol csak tudok, és ahol lehetőségem adódik rá.

Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, de sosem volt bennem annyi, hogy ténylegesen el is gondolkodjak rajta. Az élet megajándékozott egy erővel, én pedig amíg el nem érem a korlátját, kihasználom. Mindenki repülni, vagy teleportálni szeretne, mikor megkérdezik, hogy mi az a képesség, amire vágyik.

Nos, én ilyenkor mélyen hallgatok, mert különbözök az átlagtól. Az idő volt az, ami elvette tőlem a szüleimet, ugyanakkor most már nem uralkodhat felettem, elvégre ezt én teszem. Nem egy világmegváltó képességről beszélek, csupán csak egy olyan dologról, ami lényegesen megkönnyíti az életemet.

Ugyanis képes vagyok ugrálni az intervallumok között. Persze, ennek is van negatív oldala, mivel minden újra játszódik, még az is, amire nem vagyok kíváncsi. Ezért kitűnő az átlagom, és ezért hiszi mindenki azt, hogy egy született géniusz vagyok.

A dolgozatokra sosem tanultam, csak megvártam, míg elém rakják, leírtam a padra a kérdéseket, majd visszamentem két perccet az időben, és bemagoltam a válaszokat. Az a tizenkét év, amit ezzel töltöttem tökéletesre fejlesztette az érzékemet, és most már úgy tekintek rá, mint egy szükséges, és nélkülözhetetlen dologra. Csakis akkor jegyeztem meg bármit is, ha úgy gondoltam, az a dolog kellhet majd a jövőbeli munkámhoz.

Eddig sosem hagyott cserben az erőm, pedig fel voltam rá készülve. Éjszakákon át sírtam, és fohászkodtam, hogy ne az érettségin hagyjon el, mert akkor nem tudtam volna visszamenni, és megbukok. De a mai napig ugyan úgy működik, mint akkor, mikor felfedeztem ezt. És most ennek hála itt vagyok, azon az egyetemen, ahova mindig is jönni akartam. Ugyanis orvos leszek.

Pontosan azért, amilyen képességet adott az élet. Ha valaki meghal a kezeim között, vissza tudok menni megmenteni őt, és nem kell senkinek sem találkoznia a halállal. Nevelőapám szerint ezt a felfogásomat annak köszönhetem, hogy a szüleim halála egy mély vágást hagyott a lelkemen, de én ezeket meg sem hallom. Nincs nekem semmi bajom, elvégre nem emlékszem rájuk. Biztosan szerettek, és igyekeztek ők is mindent megadni nekem, de elmentek, nekem pedig nem szabad a múltban ragadnom.

Az erőmről senki sem tud, még a nevelőapám sem. Nem akartam sem neki, sem a barátnőimnek elmondani, mivel féltem, hogy az ,,árulásommal" elüldözöm a képességemet. Úgy gondolom, hogy ez csekély áldozat azért, amit kaptam. Nekem egyedül kell megbirkóznom ezzel a dologgal, de cserébe olyan életem lehet, mint a tündérmesékben. Korrekt, nem igaz?

Most, hogy felvezettem ezt a tökéletességet, térjünk rá, az igazságra. Nyolcadikban úgy döntöttem, hogy az egyetemen megpróbálok tanulni is, de ettől függetlenül nem adom fel ezt az életmódomat, hiszen kellenek a jó jegyek ahhoz, hogy ne szálljanak rám a tanárok.

Azt viszont megbeszéltem magammal, hogy nem fogok minden kis apróságot visszapörgetni, mint régen. Ha megbántok valakit, és úgy vélem, nem volt olyan erős, akkor nem megyek vissza az időben, és teszem semmissé, hanem megpróbálom megoldani. Persze nálam ez is kedvfüggő. Ha elesek, vagy történik velem valami, nem fogok kislány módjára sírni, hanem elviselem, és megvárom, amíg begyógyul.

Emlékszem rá, mennyire örültem neki másodikban, mikor elestem, felhorzsoltam a térdemet, de ez igazából meg sem történt, mert épp akkor álltam meg, mikor elestem volna. A környezetem mit sem tud erről, hisz csak én fogom fel, hogy mi is történt. Ha úgy öregednék, mint a többiek, lehet, hogy nem húsz éves lennék, hanem már negyven.

Ezt csak ezért mondom így, mert egy dologról mai napig nem voltam hajlandó lemondani. A délig alvásról. Éjjeli bagoly vagyok, imádok egyig-kettőig fent lenni, és videókat nézegetni, azonban utálok reggel fél hétkor felkelni. Ezért is szoktam visszapörgetni az időt este négy órára, hogy ki tudjam pihenni magam. Ha tudnák az emberek, hányszor csináltam már ezt.. Ezért is félek, hogy egy nap arra kelek, hogy csak az üres levegőbe csettintgetek, az idő pedig haladni fog előre, a befolyásom nélkül.