Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

59. rész

- Tae... hyung.. - mondta ki nevem. Kezéből kiesett a tű, ő pedig dőlni kezdett hátra, ahogy a térdei megrogytak alatta. Elkaptam, és leültem a földre, hogy az ölembe húzzam. A gyomrom remegett, úgy éreztem most tényleg idehányok ettől az egésztől. Könnyek kezdtek el folyni az arcomról, ahogy néztem a lányt, és a mellkasában tátongó kést. Ezt mind én tettem.. Egy szörnyeteg vagyok. - Miért?

- Ne haragudj.. Ne haragudj.. - kontráztam. Éreztem, ahogy az apró teste remeg. Nehezen vette a levegőt, szemei pedig félelemmel voltak megtelve. Igazi, félelemmel.

- Azt hittem.. Fontos vagyok.

- Az vagy MiRa. Szerettelek. De te meghaltál, és bárki is legyél azután, hogy újjáéledsz.. Az már nem az a MiRa lenne, aki a húgom volt. Sajnálom.. - végleg elernyedt a karjaim között, és felnézett rám. Beszélni se tudott már, csak remegett, miközben kezét felém nyújtotta, hogy megfogja az arcomat. De már nem ért oda, ugyanis mintha puzzle lenne, egyszerűen foszlani kezdett, a darabkák pedig eltűntek a semmiben. Lehunyta szemét, majd ezer darabra törött, aminek egy része Rin felé szállt, egyenesen a szívébe. MiRa eltűnt, a kés ott hevert a földön, mintha semmi se történt volna, én pedig nem bírtam abbahagyni a zokogást. Erre tényleg nem voltam felkészülve, még férfi létemre se, és így jön ki rajtam. Örülök, hogy Ho Seok-ot elküldtem innen, mert ha véletlenül is benézett volna az ablakon, azt nem magyaráztam volna meg soha.

Rin-re pillantottam, akinek a haja már most kezdett visszaszőkülni. Ha lehetséges ilyen, ebben a helyzetben, akkor én most megkönnyebbültem, mert ez azt jelentette, hogy sikeres volt a tervem, és nem hiába öltem meg egy embert. Már csak idő kérdése, és remélhetőleg felkel, addig is nekem el kell tüntetnem a fecskendőt, és a benne levő anyagot, mert ha az orvosok találnak rá, és beazonosítják, abból még nagy baj lehet.

Felhívtam Ho Seok-ot, hogy visszajöhet, mert MiRa elment, és leültem Rin mellé az ágyba. Arca pirosassá vált, légzése szaporább lett, és a test-hőmérséklete is emelkedni kezdett. El se tudom mondani, mekkora öröm volt látni, ahogy kinyitja a szemét, és értetlenül kezdi kémlelni a fehér plafont.

- Rin! - szólítottam meg, és hajoltam le hozzá, hogy megölelhessem.

- Tae.. Mi.. Mi történt? - kérdezte bizonytalanul. Hallatszik, hogy nehezére esik beszélni, de istenem, mennyire jó hallani a hangját!

- Nincs már semmi baj. A lényeg, hogy felébredtél.

- Sokáig aludtam?

- Csak pár napot.. - ami majdnem egy hétté vált, de még mindig jobb, mintha hónapokat lett volna kómában. - Várt egy kicsit. - bár semmi kedvem sem volt otthagyni, mégis szükségét éreztem, hogy hívjak egy orvost hozzá, aki megnyugtat, hogy minden rendben van vele. Kijöttem a szobából, hogy nyugodtan végezhesse a dolgát ,és a falnak dőlve felnéztem.

- Ezek szerint hatásos volt az a családi beszélgetés. - nézett be az ablakon Ho Seok, és mosolyodott el, amit én nem tudtam viszonozni. Így is nagy önuralmamba telik, hogy ne roskadjak itt helyben össze. - Te sírtál haver?

- Persze, hogy sírtam, te kölyök! Most kaptam vissza a barátnőmet, akiről azt hittem, nem fogom már újra látni. Te nem sírnál?

- Nem tudom. Velem nem történnek ilyen dolgok. - vont vállat, és kortyolt bele a teájába. Persze, hogy vele nem történik ilyen, elvégre ő normális életet él. Olyat, amiről mi csak álmodozhatunk. De a miénk így tökéletes, ha mi mondhatjuk meg a korlátait,és szabhatjuk a magunk kedvére.

- Úgy tűnik, a kisasszony jól van. Szeretnénk ma még bent tartani, de tekintve az állapotát, akár már holnap is hazamehet.

- Köszönjük. - hajoltam meg a férfi előtt, majd szinte berobbantam Rin-hez, aki épp felpróbált ülni.

- Úgy érzem magam, mint egy nyugdíjas. Mozogni alig bírok. - ahogy látom, kiszedték belőle a csöveket, aminek nagyon örülök. Jobb így látni, még ha a kórházi ágyon is fekszik a sajátja helyett. - Elmondod, mi történt?

- Lényegében csak annyi, hogy miattam kómába estél, mert elérted a képességed határait, a professzor beadott neked egy olyan szert, amitől elhagyna a képességed, és megöregednél, de mivel.. - ha most folytatom..Vajon mit fog gondolni rólam?

Poénnak szántam, egy a gyorstalpalót, amit direkt hadarva kezdtem el. Szinte már hallottam, ahogy azt mondja gúnyos hangon, hogy ,,Oh, csak ennyi?", de most nem tudom tovább mondani. Mit fog rólam hinni?

- Tae? Mi történt utána?

- A lényeg, hogy megmenekültél.

- Nem, ez így.. Valamit nem mondasz el. Hogy szedtétek ki belőlem a mérget? - picsába is Rin, hogy ilyen okosnak kell lenned. Miért veszed észre az ilyeneket?

- Ha elmondom, meg fogsz ijedni tőlem.

- Tégy próbára. - nevette el magát. Nyilván azt hiszi, hogy eltúlzom ezt az egészet. Nagyot sóhajtottam, és leültem mellé, olyan közelségbe, hogy más ne hallja, amit most mondani fogok neki. Joga van tudni, nekem pedig meg kell birkóznom azzal a döntéssel, amit ezek után hozni fog. Még ha el is hagy.

- Annak az anyagnak az volt a lényege, hogy téged gyengít, de MiRa-t erősíti. Amint elszívta az összes erőd, MiRa igazi lelke visszaszállt volna a testébe. De nem élhet az egyik, ha a másik is jelen van. Megöregedtél volna, és rövides időn belül meg is halnál.. Nem tudtam mást tenni.. - fordítottam el a fejem. Lágyan az arcomra simította tenyerét, de nem akarta, hogy rá nézzek. Egyszerűen csak nyugtatni akart, mert látta, mennyire zaklatott vagyok. - Meg kellett ölnöm azért, hogy te élhess. - éreztem, ahogy megremeg a keze, majd szépen lassan elenged, és visszateszi az ölébe, maga elé.

Nem mertem ránézni, mert féltem, mit fogok látni a tekintetébe. Fél tőlem, utál, gyűlöl, megvet? Mindent el tudtam képzelni, elvégre megöltem valakit a saját kezemmel.

- Engem választottál helyette? - kérdezte vékony hangon. Szemeiben könnyfátyol képződött, amitől az én szívem is nagyot dobbant. - Én nem akartam ezt.. - zokogott fel, mintha csak az ő hibája lenne. Térdre emelkedett, és magához ölelt, miközben fejét a vállamra hajtotta, és csendesen sírdogált, visszafojtva az éktelen kiáltást, ami ki akart törni belőle.

- Ő soha nem lesz újra a húgom. Te viszont valódi vagy, és sokkal nagyobb szükségem van rád, mint bárki másra. - öleltem vissza, és húztam az ölembe, hogy kényelmesebb legyen mind a kettőnknek. - Szeretlek Rin, és ez soha nem fog változni.

Vállára fogva eltoltam magamtól, amit ő először nem értett, én viszont magunk közé húztam a jobb kezét, és megmutattam neki a gyűrűt.

- Azon gondolkodtam, mivel tudnám elhitetni veled ezt az egészet. Hogy az, amit láttál, lehetséges lenne velem, csak azzal a kivétellel, hogy elhagylak. Meg akarom törni az előre vetített jövőnket, és első lépésként erre az apróságra gondoltam. - meglepődöttségében még a könnyei is elapadtak, úgy nézett rám, azokkal a hatalmas, kék szemeivel. - Kwang NaRin. Bár nem tudok letérdelni, de.. Hozzám jönnél feleségül? - lehúztam ujjáról az ékszert, és a bal kezén levő gyűrűsujjához tettem, de még nem húztam fel rá, elvégre a válaszára vártam.

- A francba veled Tae.. - törölte le az utolsó könnycseppet, ami még az arcán csordogált lefelé. - Várhattál volna, amíg összekaparom magam. - nézett végig a kórházi, kékesfehér szoknyába bújtatott testén. - Már hogyne mennék hozzád? - kérdezte vissza, ezzel egyértelműsítve a beleegyezését. Az már csak hab volt a tortán, mikor a tarkómra fogott, és odahúzott magához, hogy megcsókoljon.

Mióta vártam már erre, és most végre megkaptam. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről, remegésemben alig tudtam ráhúzni ujjára a gyűrűt, hogy utána átölelhessem a derekát, és még jobban magamhoz szorítsam, már ha ez egyáltalán lehetséges.