Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

44. rész

- Ez hazugság... - cáfolta meg Tae.

- Tényleg? Sosem gondolkoztál még el azon, hogy a szüleidnek miért nem volt képessége? Hogy a tiéd honnan fakad?

- Fogd be! - förmedt rá.

- Tudod, hogy igaz! Azok csak idegen emberek voltak, akik arra voltak jók, hogy teszteljelek titeket a való életben, de mind a ketten hozzám tartoztok! Illetve, csak tartoztatok, amíg ez a fruska meg nem jelent. Miattad halt meg MiRa! - nézett le rám.

- Nem, az baleset volt! - vágta rá rögtön Taehyung. Kezét kinyújtotta felém, mintha ezzel akarna védelmezni. - Ez az egész abszurd! Miért akartál volna ilyenekkel kísérletezni?

- Egy nő, és egy férfi. Ádám a múlt, Éva a jövő. Ha nem történt volna az a tragédia, most ti lennétek a legerősebb testvérpár az egész világon.

- A húgom nem tudott előre ugrani az időben. - jelentette ki.

- Persze, hogy nem! Az erejét úgy terveztem, hogy hasonló legyen a tiéddel, ám a 18. születésnapján aktiválódott volna. De amikor ennek a szerencsétlennek az apja belehajtott a szüleidbe... A húgod képességének ezen fele vele halt. Ezért kell neki is meghalnia! - szegezte ismét fejem felé a pisztolyt. Taehyung teljesen elém lépett, ezzel eltakarva engem a professzortól.

- Nem! Nem fogod bántani!

- Ezért akart lelőni... Úgy gondolja, bűnhődnöm kell a tetteimért. - mondtam hangosan, hogy meghallja a mondandóm címzettje is. Tudtam, hogy tudni fogja.

- Így van. - helyeselt.

- De miért? Ha meghalok, az erő nem száll át Taehyung-ra! Ezt magának is tudnia kell! Miért kellett ezért ártatlanokat belevonni?! - ha ez az egész agyrém igaz, akkor neki kellene a legjobban tudnia!

- Csekély áldozat lett volna az a fiú, ha elszakadsz Taehyung-tól.

- De ő kitartott mellettem. - hajtottam le fejem. Egy könnycsepp gördült le az arcomról, mert idegességemben belemartam a sebembe, ami így még jobban fájni kezdett.

- Állj félre Taehyung! - ordított a férfire, immáron türelmetlenül.

- Nem. Ha le akarod lőni, akkor rajtam keresztül kell. De abba én is belehalok. - rettenetesen féltem, mi fog történni. Még Taehyung-on keresztül is éreztem a pisztoly csövének irányát, ahogy célba veszi a fejemet, hogy egyetlen lövéssel végezzen velem.

- Rendben van. Akkor mondom máshogy. - nyugodott meg a hangja, amitől csak még idegesebb lettem. - Menj el a lánytól V!

Szavait hallva felnéztem az előttem álló férfira, aki teljesen megfeszült. Keze elernyedt, és a teste mellé engedte, miközben lassan eltávolodott tőlem két lépést. Arcán nem láttam semmit, mintha egy érzéstelen robot lenne előttem. Még a tekintete is homályos volt, amivel a földet figyelte.

- Mit tett vele? - kérdeztem a professzortól.

- Semmi egyebet, csak kihasználtam a génjeibe szőtt parancsot. Ő volt az ötödik, akit teremtettem, és az első, aki életben maradt utána. Engedelmeskedik nekem, elvégre hozzám tartozik. - nézett büszkén a férfire, amitől hányingerem támadt.

- Taehyung nem egy gépezet! - kiáltottam, és megpróbáltam felállni. Körülöttem minden csupa vér volt, de ez se érdekelt. Ha le akar lőni, akkor nem ülve fogom fogadni, még akkor se, ha épp megsebzett előtte.

- Rin.. - hallottam meg nevem Taehyung-tól. - Mi a franc folyik itt?! - förmedt rá a professzorra. Újra elém állt, de ezúttal egyik kezével hátra nyúlt, hogy mindenképp hozzá simuljak, nagyobb védelmet nyújtva ezzel. Nem értem.. Nem emlékszik arra, ami történt? És most mitől tért vissza ilyen hirtelen az igazi énje?