Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

24. rész

- Ah, de jó, hogy itt vagy, már azt hittem nem jöttök! - ölelt meg SoMin, mikor hátra fordulva meglátta, hogy felé igyekszem. - Hol van Taehyung?

- A ruhájáért ment. - legalábbis remélem. Reggel kilenckor elment haza, hogy össze tudja szedni magát, de azt mondta, hogy utána rögtön visszajön, és átöltözik, nehogy miatta csússzunk. Azóta se láttam.

- Oh, igen! - kiáltott fel. - Te is öltözz át! - mögém lépve hátamra tette a kezét, és bevezetett az öltözőbe, ahol a fellépő ruhám már ott várt, felakasztva. Nem akartam hinni a szememnek, de muszáj vagyok felvenni azt, ami előttem van. A képen is látszott, de így élőben sokkal jobban kivehető, hogy mindenem látszódni fog benne.

- SoRa jól van? - kiáltottam ki az öltözőből, mert tudom, hogy SoMin még itt van. Várja, hogy ellenőrizhesse rajtam a ruhát.

- Igen. Biztos otthon van már. Ahogy hallottam, az anyja nagyon a szívére vette ezt az ügyet. - nem csodálom. Nem tudom, milyen kapcsolatban van a szüleivel, de ez minden anyukának nagy félelme lehet. Pláne, ha úgy hív fel a gyereke, hogy gyere értem, mert eltörtem a kezem.

Mikor elkészültem, és beláttam, hogy hiába húzogatom, nem fog lejjebb jönni az anyag, kimentem a lány elé. Nagy mosoly húzódott az arcára, miközben felmért, hogy minden úgy áll e, ahogy kell neki.

- Nem akarom megsérteni a többieket.. De mindenki téged fog nézni.

- Hagyd már. - legyintettem, és körülnéztem, hátha meglátom Taehyungot, de még sehol se volt. A telefont se veszi fel, így nem tudok mást tenni, mint bízni benne, hogy időben ideér.

Addig is, hogy ne ezen kattogjak, segítettem SoMin-nek összegyűjteni a többieket, és beállítani rendesen a ruhákat, amit úgy tűnik, csak nekem sikerült elsőre jól felvennem. Pedig nem szoktam ilyet hordani.

- Na végre! - csillant fel a szeme, miközben a hátam mögé meredt. Én is megfordultam, de nem tudtam mit mondani, mikor a várva várt férfi végre elém állt. Ajkai enyhén el voltak nyílva, miközben ő is ugyan úgy méregetett, mint SoMin az előbb.

- Ez... Nagyon jól áll. - jelentette ki, egy apróbb mosollyal az arcán. Megráztam a fejem, hogy észhez térítsem magam, és bólintottam egyet.

- Köszi. Jó a hajad. - a ruhát szinte le se szartam, mivel nekik nem volt semmi extra. Azonban az eddig szürke tincsei most élénk fekete színben hullottak le homlokára.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. - vigyorodott el. Ezek szerint ezért nem jött előbb. Hihetetlen, hogy a  fodrászok mire nem képesek.

- Szívesen elnézném a műsort, de máskor udvaroljatok egymásnak! Irány próbálni! - csapott közénk tenyerével a türelmetlen lány. Megforgattam a szemeim, és követtem a többiekhez, hogy még egyszer utoljára el tudjuk táncolni azt, amivel ma az egyetem diákjai előtt fellépünk. Azért eléggé izgulok ettől, még akkor is, ha nem ismerem őket, és nem kell majd azt hallgatnom, hogy milyen kirívó ruhában ráztam a seggem előttük. Mielőtt még elkezdhettük volna, Tae megfogta a kezem, és kicsit meg is lengette, mivel látta, mennyire izgulok. Amint az előttünk levő vörös függöny elhúzódott, az a kellemes meleg érzés, ami a tenyeréből áradt eltűnt, és a helyébe adrenalin került az egész testembe. Mikor pedig meghallottam az ismerős dallamot, tudtam, hogy sikerülni fog. A testem saját magától mozgott, még csak gondolkodnom sem kellett. Hagytam, hogy Tae elvonja a figyelmem, az apró érintéseivel, a mosolyával, és a pimaszságával. Mire feleszméltem, már vége is volt.

A közönség ujjongott, pedig nem voltak itt a tanárok - kivéve persze a táncoktatót - és még fel is álltak. Legnagyobb szerencsénkre nem hívtak vissza, hogy ráadásként adjuk elő még egyszer, így mindenki mehetett átöltözni. Mondanom sem kell, hogy én voltam az első, aki berobbant az öltözőbe, hogy visszavehessem a ruháimat.

Nem tudom, hogy képes valaki nap mint nap ilyenekben járni. Pedig sok lány van, akik ezt a stílust választják. Ebből is látszik, hogy anya nélkül nevelkedtem, egy fiúkkal teli iskolában. Még ha voltak is lány barátaim, nem játszottak olyan szerepet az életemben, ami meghatározott volna engem. Az a szöveg, hogy saját magunk formáljuk a személyiségünket egy baromság. Mindig változni fogunk, mert a környezetünk ezt igényli, ezt váltja ki belőlünk. Csak mi ezt nem úgy fogjuk fel, és ezért hiszi mindenki azt, hogy a maga ura.

A színfalak mögött mindenki ujjongott. Szinte nem lehetett olyat látni, aki ne beszélne az átélt élményről. A nyüzsgés, és a nyomott levegő megtette a hatását, ismét beszédültem, és megint úgy, hogy ha nem ülök le, akkor biztos, hogy elájulok. Elmentem onnan, közel az ajtóhoz, de ki már nem tudtam menni. Nem láttam semmit, viszont magamnál voltam, ami talán még félelmetesebb, mintha elájulnék.

- Rin? - csendült fel egy ismerős hang, azonban a burok, ami belepett engem, csak nagyon messziről engedte hallani. - Megint rosszul vagy? - biztosra vettem, hogy ez Taehyung. Már nem érne így hozzám, és másnak nincs ilyen mély és megnyugtató hangja. Számomra..

- Igen.. - válaszoltam erőtlenül. Nem éreztem, hogy pislogok e, vagy sem, pedig jó lenne, ha végre kitisztulna a látásom. Nem szeretek vak lenni.

- Sajnálom.. - ölelt magához gyengéden. Vagy csak én éreztem annak? Elvesztettem a világgal való kontaktomat, és már nem létezett semmi más, csak a tudatom, ami próbál magánál lenni, de az az erő, ami beszippantja jóval erősebb nálam. - Nem bírtam ki. Még ha meg is ígértem..

Ugyan az játszódik le megint. Hallottam valamit, amit megint csak nem értek, és mikor felkelek, otthon vagyok, apámmal a jobbomon, aki bosszúsan néz le rám, majd leül, és megkérdezi, hogy ezúttal mi történt. Már tudom, mi fog történni, ha rákérdezek erre Taehyung-nál. Azt fogja állítani, hogy nem mondott semmit, csak megfogott, én meg beájultam.

Nincs kedvem megint végighallgatni, hogy elment az eszem, ezért most inkább maradok annál, hogy megköszönöm neki, és hagyom az egészet a francba. Az élet úgy döntött, hogy megviccel, és már megint beleestem a csapdájába, immáron harmadszorra. Viszont a negyediket nem fogok engedni. Kiderítem, mi folyik itt. Elvégre, időm mint a tenger.