Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

34. rész

- Menjünk le. - javasolta. Felállt, és felhúzott engem is, majd figyelve minden lépésem, bevezetett a saját házamba, ,és leültetett a kanapéra. A történések sokk hatása alá kerülve még csak kérdezni se tudtam. Újra és újra az a jelenet játszódott le előttem, hogy Tae utánam ugrik, és tudja, hogy mi vagyok. Hogy milyen képességem van. - Ne haragudj, hogy most zúdítottam ezt rád, de nem volt más választásom. Nem gondoltam volna, hogy meg akarod majd ölni magad.

- Te.. Végig tudtad.. Hogy én.. - egyszerre akartam több dolgot is kérdezni, a hangom mégis minden egyes szó után megbicsaklott, és elhalkult, mintha nem tudnék beszélni.

- Emlékszel az első ölelésünkre? Mikor azt hitted, az egészet csak álmodtad? Vagy arra, mikor megütötted Ambert, de én a második alkalomkor keresztbe húztam a számításaidat? Mind megtörtént, és én mindenre emlékszem.

- Hogyan?

- Az erőd rám nincs hatással mivel.. Nekem is ugyan olyan van. Mármint, hasonló.

- Nem értelek.. Nem értek semmit. - az eddig előttem álló férfi helyet foglalt mellettem, és megfogta a kezem, mintha csak ezzel akarna felkészíteni a most következőkre.

- Kicsi voltál még.. Talán három éves, mikor történt az a baleset. Én is ugyan annyi voltam, de az erőm miatt jóval többet tudtam, mint az átlag. Akkoriban az értelmi szintem olyan volt, mint egy hétévesnek. Ezzel nyilván te is találkoztál. - bólintottam, mivel eszembe jutott, mikor unatkoztam az óvodában. Túl felnőtt voltam az ottani gyerekekhez. - A családban csak nekem, és a húgomnak volt képessége. Egyik nap, meglátogattuk az állatkertet, de mikor hazaindultunk, elkapott minket az eső, amit a ködös idő csak még jobban rontott. Szinte a semmiből tűnt fel az a kamion, ami miatt ti átsiklottatok a mi sávunkba, apám pedig már nem tudott mit tenni, ezért összeütköztünk.

- Mi? Azok ti voltatok? - képes volt végighallgatni engem, hogy mi történt velünk úgy, hogy nem mondta el az igazat?

- Igen. A szüleim ott helyben meghaltak, a húgom pedig.. - elharapta a mondatot, majd lehunyta a szemét, és megszorította a kezem. - Az utolsó mondata az volt, hogy nem akar meghalni és, hogy fél. Nem tehettem érte semmit, és én is rettegtem, elvégre gyerek voltam még. Mikor láttam, hogy ő is meghalt tudtam, hogy cselekednem kell, ezért ellenőriztem a ti kocsitokat is. Csakis te élted túl a balesetet, de már akkor tudtam, hogy a húgom képessége beléd szállt.

- Honnan?

- A hajad. Az akkor még barna hajad fényleni kezdett, és kiszőkült. Akárcsak MiRa-nak. - nevezte meg a húgát. - Hívtam egy mentőt, de a többire nem emlékszem, mert én is elájultam. A kórházban a mellettem levő szobában voltál, de nem akartam bemenni hozzád. Tudtam, hogy össze vagy zavarodva, és válaszokat vársz, mégse voltam képes elmondani az igazat, elvégre nagyon kicsi voltál akkor még. Ezért vártam.

- Idáig vártál?

- Nem éppen. Idáig kerestelek. - oldalra biccentettem a fejem, és kérdőn néztem a férfira. - Mikor elváltak útjaink, akkor jöttek be nálam a zűrös éveim, amiről meséltem. - nem akarta taglalni, én pedig bólintással jeleztem, hogy emlékszem mindenre. - Mikor általánosba kerültem, elhatároztam magam, hogy megkereslek, de nem tudtam se a neved, se azt, hogy most jelenleg hol vagy. Csak az arcodra emlékeztem, ami nem volt nagy segítség, ezért jártam az iskolákat, remélve, hogy összefutok veled. Eléggé amatőr módon csinálhattam, hisz csak most bukkantam rád.

- Várj.. Azt mondtad, rád nem hat az erőm. Én nem emlékszem olyanra, hogy egy nap többször is megismétlődött volna. - kivéve persze akkor, mikor megismertelek, de az már az egyetemen volt.

- Rin, a mi képességünk hasonló. Te vissza tudsz menni úgy az időben, hogy ott maradsz ahol, vagy te is visszakerülsz oda, ahol éppen voltál. Én viszont befolyásolni tudom, hogy ki emlékezzen arra, és ki ne. - itt elmosolyodott, és lágyan megérintette az arcomat. - Mindig visszatekertem az időt, hogy veled lehessek. Még ha ugyan az is történik, és nem érhetek hozzád.. Azok a pillanatok sokat jelentettek nekem. De nem tudtam, hogy ez kihat a testedre is..

- Mi?

- Az a sok rosszullét, miután felbukkantam.. Miattam volt.

- De azt mondtad, te emlékszel mindenre. - bólintott. - Ezek szerint.. Kiskorom óta, minden egyes visszapörgetést te is újraéltél?

- Igen.

- Ne haragudj.. - szegtem le a fejem. Nagyon sokszor csináltam ezt, elvégre így tudtam segíteni magamon, de ha belegondolok, hogy mennyi unalmas, ijesztő, vagy épp nem kívánt dolgot kellett miattam újra és újra átélnie.. Felemészt a bűntudatom.

- Semmi gond. - fogott állam alá, és emelte fel a fejem, hogy ismét ránézzek. - Örültem. Mert ez azt jelentette, hogy ki akarod javítani a hibáidat, és úgy élsz, ahogy neked jó.

- De akkor.. Mi a különbség közöttünk?

- Én képes vagyok eldönteni, hogy ki emlékezzen arra, ami már megtörtént, de én újra átéltetem vele, valamint vissza tudok menni bárhova.

- Bárhova? - kérdeztem vissza. Felfoghatatlan, hogy ha akarna, akkor akár ezer évet is vissza tudna menni. De akkor..

- Igen, csakhogy ezzel van egy kis probléma. Te csak az adott napon belül tudsz mozogni, de azt másodperc pontossággal, én viszont csak megközelítőleg. Ha mondjuk tegnap délután ötre akarok visszamenni, akkor lehet, hogy reggel nyolcra, de az is lehet, hogy délre jutok oda. Ez kiszámíthatatlan, és nem tudom befolyásolni. Ezért nem is szoktam heteket ugrálni, csak ha nagyon szükséges, bár eddig még nem találkoztam olyannal.

- Ez nem áll össze, Taehyung. Miért nem mentél vissza az időben, és mentetted meg a családodat?

- Mert képtelen lennék rá. Hiába mennék vissza, meghalna mind az enyém, mind a te családod.

- Miért?

- Mert van még egy lényeges különbség az erőink között. Te, ha visszamész, életeket menthetsz, felülírhatod a halálukat. Ha én megyek vissza, akkor tehetek bármit, az illető mindenképp meg fog halni.

- Ezért nem te mentettél meg a tetőn, ugye? Mert ha te hozol vissza, nem tudtál volna lebeszélni az öngyilkosságról.

- Igen. A húgom képessége volt ez. Csakis azért tudok róla ennyi mindent. - tette hozzá.

Könnyeim ismét utat törtek maguknak, ahogy újragondoltam ezt az egészet. Ahhoz képest, mennyire bonyolultnak hangzik, egész könnyen megértettem, minden apró részletét. Talán kicsit túlzottan is..

- Most miért sírsz?

- Miért? - kérdeztem vissza. - Azért, mert ez azt jelenti, hogy ha min nem mentünk volna aznap haza, akkor még mindig élne a te családod is, és az enyém is.

- Rin, ez nem a ti hibátok volt. Bárkivel megtörténhetett volna az időjárás miatt.

- Mégis velünk történt, Tae! - kiáltottam rá, amitől kissé meglepődött, és hátrébb húzódott tőlem. - Ezek után hogyan nézzek rád, ha az jut eszembe, hogy gyilkos vagyok, amiért.. Amiért..

- Ott ültél a kocsiban, ártatlan gyerekként? - fejezte be a mondatot, de nem úgy, ahogy én akartam, hanem úgy, ahogy ő gondolta. - Látom kissé sokkoltalak ezzel. Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak?

- Nem hiszem, hogy messze mennél, pláne úgy, hogy most mentettél meg. - jelentettem ki, majd elengedtem a kezét, és hátra dőltem a kanapén.