Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

50. rész

Megfogta a kezem, és csettintett egyet, amitől a körülöttünk levő fehérség szertefoszlott, és a való életbe kerültünk át. Körülöttünk sürögtek-forogtak az emberek, sőt, át is mentek rajtam, én azonban mit sem éreztem az egészből. MiRa megszorította ujjaimat, és elindult az egyik ház felé, amit bár sosem láttam, mégis ismerős volt.

Megláttam magamat, ahogy befekszem Rin mellé, és végigsimítok a hasán, ami most nagy, és kerek. Terhes lenne? De hisz ez csodálatos!

- Látod, milyen boldogok vagytok? - kérdezte. Már elfogadtam, hogy nem látnak, és nem is hallanak minket, így odamentem az ágy széléhez, hogy Rin-re pillanthassak. Ugyan olyan szép és eleven, mint amilyennek megismertem. Cseppet sem fogott ki rajta a terhesség, arcán pedig mosoly ül, ahogy az enyémen is. - Menjünk. - ragadta meg újból a csuklómat, hogy a szobából egyenesen egy kórházi szobába érjünk.

A doktor utasította a nőt, hogy nyomjon, mire gyereksírás ütötte meg a fülemet. ,,Kislány" - hangozott fel a nővérek szájából, akik elvitték mellettem a picurt, hogy pár perc múlva visszahozzák az édesanyának. Nagyon fáradtnak látszott, de még a remegő keze ellenére is mosolyogva vette át a gyermekét.

- Tíz órát vajúdott vele, de végül mégiscsak szült neked egy lányt. A neve Leyla. - magyarázta MiRa. Amint Rin arcán legurult egy könnycsepp, én is berontottam az ajtón, hogy odamehessek hozzájuk. Megtörölgettem a kedvesem arcát, és átvettem a gyermeket, aki már nem sírt, mert az anyja megnyugtatta.

Ismét csettintett egyet, és most egy teljesen másik házban találtam magam. A nappaliban nevetés csendült fel, mire kinéztem az ajtóból, és ott láttam a szőnyegen ülve Rin-t, és a kislányom, Leyla-t. A szeme ugyan olyan gyönyörű, mint az anyjának, haja pedig mélybarna, ami már a háta közepéig ér. A kacaja pedig szívet melengetően szép.

Kiléptem a konyhából, hogy Rin ajkára, majd a lányom homlokára nyomjak egy gyors puszit, és leüljek hozzájuk játszani. Leyla rögtön az ölembe mászott, és odaadta nekem a kezében levő könyvet, hogy olvassak neki. Rin a vállamra hajtott a fejét, és miközben én olvastam a sorokat, szépen lassan mind a kettő elaludt.

- Ugye, milyen szép? - mosolyodott el MiRa. - Kár, hogy ez nem maradhatott így örökre. - komolyodott el a hangja. Csettintett egyet, de ugyan ott maradtunk. Rin épp Leyla-t öltöztette, aki már nagyobbacska volt, bár nem tudnám megmondani, hogy hányadikos. Hátán ott virított a teletömött iskolatáska, ami kiváló állapotban volt, ezzel jelezve gazdája igényességét. Biztos nagyon vigyáz rá.

- El tudsz ma menni érte? - kérdezte az anyuka, de én csak meghúztam a nyakkendőmet, és komor arckifejezéssel visszanéztem rá.

- Sok lesz ma a munkám. Csak este érek haza. Ne várjatok meg a vacsorával. - majd azzal a lendülettel, ki is mentem a házból. Mi volt velem? Miért viselkedtem vele ilyen durván?

- Anya, apa mérges? - nézett Leyla Rin-re, aki elmosolyodott, és próbált boldognak tűnni a lánya előtt.

- Dehogy, csak mostanában nagyon sokat dolgozik. Tudod, neki az a legfontosabb, hogy te minél jobban élj. De nézd a jó oldalát, én megyek érted, ami azt jelenti, hogy beugorhatunk fagyizni. - a kislány ujjongani kezdett, de Rin nem volt olyan boldog. Aggódva nézett az ajtó felé, ahol pár perce kilépett a férje, azaz én.

- Akarod tudni, hogy hova is mentél? - fordult felém MiRa, majd egy étterembe találtam magam, ahol épp intek az egyik nőnek, aki az ajtóban volt.

- Már vártalak. - köszöntötte az asszonyt, egy csókkal, amitől kétszeresére tágult a pupillám.

- Ne haragudj, az a hülye taxi. - nevette el magát a nő, miközben leült a férfi mellé. Az ott nem lehetek én. Rin-en kívül nem csókolnék meg senki mást!

- Nehéz, ugye? Pedig bátyó, az ott te vagy.

- Nem, ezt nem hiszem el. Én nem..

- Megcsaltad őt. Pontosan akkor, mikor Leyla már felnőtt volt. Egészen odáig titkoltad ezt, és ezzel fájdítottad Rin szívét, akitől folyamatosan elhidegültél. Egy idő után már alig jártál haza, a munkára fogva. Ő azonban hitt benned, és hazavárt. Míg aztán.. - nem fejezte be a mondatot, hanem inkább engedte, hogy a történet megmutassa magát.

Egy idegen szobában voltunk, szűrt fényben. Megláttam magam, ahogy leveszem a nőről a pólóját, és kikapcsolom róla a melltartót is, amit rögtön félredobok, és elfektetem őt az ágyon. Hevesen csókolóztunk, ő pedig meg akart szabadítani az alsónadrágomtól, mivel az ingemet már kigombolta, mikor kivágódott az ajtó, és megjelent Rin.

- Tudtam.. - jelentette ki, könnyes szemmel. Olyan mérhetetlen düh és szomorúság volt a tekintetében, hogy szinte megállt a szívem tőle. - Hogy tehetted ezt? - kiáltotta el magát, és futott ki a házból.

- Ne menj Rin! Az nem én vagyok! Én soha nem tennék veled ilyet! - kiáltottam utána, de nem hallott. Senki se hal engem..

- Megtörtént. - jött mellém MiRa, és tette kezét a vállamra. - De téged ez nem érdekelt. Hisz nem mentél utána, inkább elhagytad. - előre mutatott, ahol már másnap volt. Az este mindenféleképp megtörtént az a dolog, de örülök, hogy legalább nem kellett végignéznem. Épp pakoltam, miközben a nő öltözködött mellettem, majd beszálltunk egy kocsiba, és elhajtottunk valahova. - Többé sose jöttél vissza hozzá. Semmi magyarázat.. Semmi bocsánatkérés. Egyedül hagytad őt, és a lányodat.

- Nem.. Ez nem.. - cáfoltam rá, de a sokk miatt nehezen tudtam beszélni. A mellkasom szúrt, a szívem a torkomban dobogott. Ideges voltam, mert nem akartam elhinni. Nem hihetem el!

- A legszörnyűbb az egészben, hogy Rin végig fel volt erre készülve, de elnyomta ezt magában, érted. Nézd. - csettintett, hogy még előrébb menjünk. Leyla kezében egy aprócska lány volt, aki épp egy almát rágcsált, miközben nézték a tévét. Rin ott ült mellettük, valamint egy ismeretlen férfi, aki Leyla kezét simogatta. - Ő ott Yoora. Az unokád, akit már sosem láthatsz, mert elmentél azzal a nővel. De Rin-nek te voltál az első, és egyetlen. - megráztam a fejem, és tudtam, mit fog mondani. - Utánad már soha senkit nem engedett közel magához.