Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

57. rész

Három napja alig alszok, de nem vagyok fáradt. Jól elbeszélgetek ezzel a kölyökkel, akiről mint kiderült, sok közös van bennünk, így volt miről társalognunk. Rin apján, és az orvosokon kívül nem engedtem senkit, még a szoba közelébe se, és óránként ellenőriztem az ablakot is, hogy zárva van e- Tudom, hogy a másodikon vagyunk, de.. Láttam már csodákat.

- Amúgy, még nem kérdeztem, de ő a barátnőd? - mutatott maga mögé, ezzel utalva a lányra.

- Igen. - bár ez elég bonyolult.

- Szerencsés vagy. Az enyém dobott pár hónapja. Pedig nem is csináltam semmit! - elmosolyodtam ennek hallatán, de nem mondtam rá semmit. Először is azért, mert nem tudtam mit, másodszor pedig mert rossz volt belegondolni, hogy még az ilyen embereket sem veszik komolyan. Bár nem tudom, mi igaz abból a személyiségből, amit mutat nekem, de ha ez ő, akkor azt kell, hogy mondjam, egy remek ember ül mellettem.

- Lemegyek egy kávéért. Te kérsz valamit?

- Nem köszi, van vizem. - válaszolta. Mondani akartam még neki valamit, de feltette a kezét, mint aki csendre akar inteni, és felállt. - Tudom, senkit még a szoba közelébe se. Három napja ezt nyomatod nekem, szerintem már megtanultam. - nevetve megráztam a fejem, és lementem az automatákhoz.

Miközben vártam, hogy elkészítse az italom, körbenéztem a kórház lenti vendégein. Itt általában azok szoktak várakozni, akiknek nem kell bent maradniuk. A sürgősségi is ezen a szinten van, bár ott mindig dugig van a várólista, amit nem teljesen értek. Ennyire szerencsétlenek lennének az emberek, vagy csak ilyen sokan vagyunk?

- Jungkook! Gyere vissza! Jungkook! - hallottam meg egy nő hangját, aki a földet pásztázva szólítgatta, vélhetőleg a fiát. Kíváncsi lettem, elvégre egy eléggé ismerős néven hívogatta, így én is körbenéztem, de nem kellett messzire mennem, hogy megtaláljam a kis kópét.

Bemászott a két automata közé, és a térdére hajtva a fejét szipogott, mint akit megsértettek. Te jó ég, hány éves lehet? Nem tudom, hogy mennyi év volt közöttük Leyla-val, elvégre nem is beszélgettem vele. Nem volt kedvem végighallgatni, hogy mit nem követtem el, ezért nem is akartam ott maradni velük.

- Hé, kölyök. - guggoltam le elé, ezzel teljesen eltakarva őt az anyja elől, aki még mindig nem vette észre. - Miért bujkálsz? - felemelte a fejét, hogy megnézze ki is vagyok, én pedig rögtön felismertem az arcáról őt. Biztos vagyok benne, hogy vele találkoztam a jövőben.

- Nem akarok bemenni ahhoz a doktorhoz. - szipogta. - Mindig furcsán néz rám, mikor a kezében van a szuri. - áh értem, tehát oltást fog kapni, és fél. Arra azért kíváncsi lennék, milyen fejet vágott, mikor megtudta Leyla képességét. Nem bánnám, ha minden úgy lenne, ahogy azt MiRa mutatta, persze azt leszámítva, hogy megcsalom Rin-t. Az soha nem történhet meg.

- Mondd csak, hiszel a csodákban, Jungkook?

- Honnan tudod a nevem? - nézett rám ismét, könnyes szemeivel.

- Gondolatolvasó vagyok. - jelentettem be neki halkan, miközben rákacsintottam, amitől egyből jobb kedve lett.

- Tényleg?

- Igen. És tudod mit látok benned? Hogy te nem félnél egy apró szúrástól. Pláne nem egy orvostól. Gondolj bele, egy nap te is nagy és erős férfi leszel. De ahhoz az kell, hogy az az apró tű ne ijesszen meg. - annyit beszéltem, hogy a könnyei elapadtak, szája pedig tátva maradt, miközben hallgatta a mondandóm. - Na? Visszamegyünk anyuhoz?

- Igen. - egyezett bele rögtön. Felállt, és kimászott az automaták fogságából, majd megfogta a kezem, és elindult a kétségbeesett nő felé, aki rögtön kiszúrta, és letérdelve elé magához ölelte.