Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

64. rész

Ahogy a golyó súrolta az oldalamat, szinte éreztem, hogy átmegy rajtam. Az apró fehér műanyagok egyenesen a prof feje felé repültek, és belefúródtak a szemébe, amitől a férfi fájdalmasan felüvöltött, és eldobva a fegyverét leguggolt, hogy kezét a vérző felületre szorítsa. Nem a szemét akartam kilőni, egyszerűen csak homlokon találni, de ez így talán még jobb is.

Bármennyire is fájt minden mozdulat, megindultam az elhajított fegyver felé, ami becsúszott az asztal alá. Benyúltam, és már éreztem a kezemben a végét, de ekkor megragadta a lábamat, és húzni kezdett maga felé. Arca egy részét teljesen ellepte a vér, fogaival vicsorgott, ép szeme pedig szikrákat szórt felém, gyilkos vágyát tükrözve.

- Meghalsz te kurva! - húzta elő kését, ám mivel az egyik kezével szüntelenül a lábamat fogta, így nem tudta kinyitni. Megrúgtam a vállánál, és kihasználva azt az egy másodpercet, amíg elengedett, hogy kinyissa a bicskát, én nekimentem az asztalnak, így az arrébb tolódott, és kezembe vettem a fegyvert.

Nem volt időm átgondolni, felállt, és felém lendítette a kést, én pedig lőttem. Kétszer lőttem meg, és mind a kettő a mellkasába fúródott. Ő hátra esett, én pedig amint felfogtam, hogy mit tettem, elhajítottam a fegyvert, elvégre nincs benne több lőszer. A légzése szabálytalan volt, vére elkezdte ellepni a testét, ahogy ott feküdt a földön.

- Nem volt még elég?! - kiáltottam rá, mikor felálltam, és nagy nehezen odaléptem fölé. - MiRa meghalt, ha megölsz, akkor sem nyertél volna, mert az erőm valaki másra száll. Ez mind a bosszúdról szólt, amiért nem tudtál rendesen vigyázni Taehyungékra! Nem az én hibám volt, hanem a tiéd, hogy elengedted őket!

- Nem baj. - nevetett fel. Még így is, hogy haldoklik.. Ott virít a mosolya az arcán. - Nem sajnálok semmit. És tudod miért? Őt, és a húgát halhatatlannak teremtettem, már az első lélegzetvételüknél eggyé váltak a végtelen idővel. De benned csak a fele van meg annak az erőnek. Te is meg fogsz egy idő után halni, én pedig várni foglak a pokolban! - utolsó mondatánál vére kifolyt a szája szélén, és lecsöppent a földön levő tócsába. Mintha ez lett volna megírva, rögtön elhagyta az élet, amint befejezte a mondandóját.

Tekintetemmel Taehyung-ot kerestem, és igyekeztem oda, mikor megláttam, hogy ő még mindig ott áll, tudatlanul, a saját elméjébe zárva.

- Tae.. Taehyung ébredj, meghalt! - simítottam arcára, de mintha a falnak beszéltem volna, semmi se történt. A fájdalom belehasított az oldalamba, mikor felpipiskedtem hozzá, és megcsókoltam, de nem érdekelt. A könnyem szaporán folyt az arcomon, kezemmel pedig a vérző felületet szorongattam, hogy a ruhámmal segítsek magamon.

- Rin.. Úristen, mi történt? - nézett végig rajtam, és fogott vállamra, mikor inogni kezdtem.

- Nem lényeg. Vége van. - mosolyodtam el. - Ki kell majd hívni a rendőröket, hogy vigyék el innen de előbb.. - elléptem a férfi elől, hogy visszamenjek ahhoz a lényhez, akit a professzor mutatott. - Mit kezdjünk vele? Ha megtalálják, kísérleti patkánynak fogják használni..

- El akarod vinni? Nem is tudjuk kinyitni ezt a szart. - nézett a mellette levő zárra. Ha jól látom, egy négyjegyű kód nyithatja ki, de még ha ki is találnánk.. Mihez kezdjünk vele? - Lehetne ő az őrült nagybácsi.

- Mi?

- Csak azt mondom, hogy én sem vagyok gonosz attól függetlenül, hogy innen származok, mivel mások neveltek. Ha segítenénk neki, lehet, hogy normális emberré válna.

- De akkor meg kell várnunk, amíg felébred, és nem tudjuk az mikor lesz. - ráadásul addig nem mondhatjuk azt a zsaruknak, hogy itt van a prof holtteste. Na nem mintha bármit is tudnának vele kezdeni, elvégre egy halottat nem vallattathatnak ki.