Időtolvaj [Taehyung ff.] - Befejezett

18. rész

Másnap, még azelőtt bementem a terembe, hogy Cho leérhetett volna. Rögtön bevágódtam Taehyung mellé, aki sejtelmes fejjel rám pillantott, majd elmosolyodott, de nem volt boldog. Ez a hamiskás, szomorú mosoly takarja azt a férfit, akinek most valami baja van.

- Csak, meg akartam köszönni, hogy hazavittél. - és túlélted apámat, mert ahogy látom még megvan mind a két keze.

- Ugyan. Aggódtam, ezért nem akartalak az itteni nővérre bízni.

- Hogy derítetted ki, hogy hol lakok?

- Ezt te sem gondoltad komolyan. - könyökölt fel a padra, és fordult teljesen felém. Igaza van, a legutóbbi beszélgetésünkkor a tetőn elmondtam neki, hogy ott lakom. Nyilván nem volt nagy feladat neki kitalálni, hogy a két ajtó közül melyik az enyém. Pláne úgy, mintha apa azt említette volna, hogy az irodájából ,,rángatták" ki. Ezek szerint felismert a recepciós, mert apa irodáját nem lehet csak úgy megtalálni. Legalábbis azt, amelyikben javarészt dolgozik. Ahol megköti a fontosabb szerződéseket, és a papírmunkát végzi, az még csillogó táblával is ki van jelölve, mert vannak olyan agyalágyult vendégek, akik még úgy sem találják meg.

- Kérdeznék még valamit.

- Igen, sejtettem. - bólintott, majd kifújta a tüdejében rekedt levegőt.

- Miért kértél bocsánatot, mielőtt elájultam? - zúdítottam rá, köntörfalazás nélkül.

- Mi? Te meg miről beszélsz?

- Azt mondtad, sajnálod, hogy ezt tetted velem. - nem pont így. Az a helyzet, hogy kissé zavarosak az emlékeim, és így csak erre emlékszem.

- Szerintem akkor már nem voltál magadnál. Miután SoRa elfutott segítségért, elájultál. Én csak annyit mondtam, hogy tarts ki. - felelte, majd a hátam mögé pillantva nagy mosollyal az arcán intett Cho-nak, akit bár nem láttam, de a távolról közeledő hangja, amivel máris csacsogni kezdett Taehyunghoz eltéveszthetetlen. Arrébb ültem, és helyet adtam a lánynak, aki szinte csak egy ölelés erejéig vett engem észre, de nem is bántam.

Nem lehet, hogy Taehyung ne mondta volna. Ha nem ájulok el, még meg is kérdeztem volna, hogy ezt meg, hogy értette. Lehetetlen, hogy csak hallucináltam. Az ájuláskor nem szoktak az emberek olyanokat hallani, ami meg sem történt.. Inkább tompulnak az érzékszerveik, én azonban tisztán és érthetően hallottam ezt, ugyanis ott volt mellettem.

Egész nap ezen agyaltam. Órákon nem figyeltem, és nem is volt bennem annyi hajlandóság, hogy visszatekerjem az időt, és meghallgassam legalább annyira, hogy tudjam, milyen témakört vettünk. Egészen az utolsó óránkig próbáltam felidézni szóról szóra azt, amit Tae mondott, de sajnos semmire sem jutottam. Se egy emlékkép, se egy elfelejtett mondatfoszlány.

- Haho! Figyelsz? - integetett arcom előtt SoMin. Megráztam a fejem, és felnéztem rá, majd realizáltam a helyzetet, hogy tánc van, nekem pedig segítenem kellene. Elterveztem, hogy ott akarok lenni abban a pillanatban, mikor annak a ficsúrnak, aki SoRa párja leesik az álla a lány táncától. Lehet, hogy pasiból van, de még neki is észre kell vennie, hogy mennyit javult pár nap alatt.

Azonban a következő lépésére nem számítottam. Nem láttam, hogy szándékosan, vagy csak véletlenül, de a lába kikerült SoRa elé, aki azonnal elesett. Sajnos nem tudtam kivenni, hogy a koreográfia miatt, vagy szánt szándékkal, de én voltam az első, aki odament, és felsegítette, holott az a párja dolga lett volna.

- Miért nem vagy képes megjegyezni azt, hogy merre mozoghatsz? Akkora tér kell neked, mint egy iskolabusznak?

- Na most már elég! - álltam SoRa elé, aki szintén mondani akart valamit, hasonló arckifejezéssel, mint ami most nekem van, de én nem engedtem. - Elegem van! Nem veszed észre, mennyit gyakorol, sértegeted az egész gyakorlat alatt, holott ez most kurvára a te hibád volt! Ki is lépett ki elé?

- Mi? Hogy mersz vádaskodni?

- Ember, itt vagyok mögöttetek! - nevettem fel, és mutattam oda, ahol akkor épp álltam. - Láttam, amit láttam. Ha nem vagy hajlandó bevallani magadnak, hogy te basztad el, legalább ne kezdenél el másokat hibáztatni!

- Kussolj! - förmedt rám, amitől teljesen eldurrant az agyam, és megpofoztam. Nem bírtam magammal, a tenyerem már izzott azért, hogy megkapja a magáét a felvágott nyelve, és a stílusa miatt. Azonban nem egyszer csaptam meg. Vagy háromszor visszamentem, és megütöttem ugyan ott, mire úgy éreztem, hogy végre kielégültek az erőszakos vágyaim.

A teremben csend lett, csak az előttem levő férfi zabos zihálását lehetett hallani. Hirtelen rám meresztette szikrákat szóró tekintetét, és megindult felém, de Taehyung mintha ott termett volna előttem, megvédett. Ingébe kapaszkodtam, fejemet pedig a hátának döntöttem, ugyanis megint elfogott a rosszullét. Mintha a férfi aurája bocsátaná ki ezt a fajta gyengítő hatást a testemen, amitől szédülni kezdek, és a fejem pontosan ugyan úgy kezd el fájni, mint mikor visszatekerem az időt estéről reggelre.

- Szerintem mára ennyi elég is volt srácok, mindenki menjen haza lehűteni magát! - hallottam meg először SoMin kedves hangját, ami a mondata végére gyilkos hangsúlyt vett fel. A többiek csak némán bólogatni kezdtek, és már szedték is a cuccukat, mire én SoRa felé fordultam, és rámutattam.

- Te maradsz! - jelentettem ki, kicsit talán hangosabban a kelleténél. Fejemhez kaptam, és igyekeztem megtalálni a földet, amiről most azt érzem, hogy kicsúszott a lábam alól. Miért történik ez? Valami baj van vele? Ez a rosszullét egy figyelmeztetés, hogy az erőm hamarosan elhagy?

Mire mindenki kiürült a teremből, sokkal jobban lettem. Nem akarok bunkó lenni, de mivel Taehyung is eltűnt, ezért gyanítom azért. Habár nem tudom összekötni a dolgokat, és elsőre hülyeségnek is tűnhet, én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy csodák léteznek. Lehet, hogy Tae tényleg azért jött ide, hogy akaratlanul is, de megtanítson az erőm nélkül élni, mégpedig úgy, hogy a tudta nélkül elszívja azt belőlem. Bár, miközben pofozkodtam nem éreztem bizonyítékát annak, hogy a képességem gyengülne.. Akkor meg mégis miről van szó?

Biztos jól vagy? Figyelj, tényleg hálás vagyok azért, hogy kiálltál értem, nagyon jól esett, de..

- Ne aggódj, bármikor megütöttem volna azt a szemétládát. - állítottam le a hálálkodását.

- Megütni? Te meg miről beszélsz?

- Hogy? - vittem feljebb a hangomat, és néztem rá a zavart lányra, szintén zavart tekintettel.

- Csak veszekedtetek, és mikor megindult feléd.. Taehyung eléd ugrott mellőled. - nem, ez lehetetlen. Ott pofoztam fel mindenki szeme láttára, hogy lehet, hogy pont ő nem emlékszik rá? Mikor érte tettem, mert őt sértegette először?

- Oké. Tudod mit? Mára itt van vége a napnak. Menjünk el inni.