Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Első fejezet - 1. rész

Hófödte táj, imitt-amott egy-egy fenyő – természetesen hófehér az is –, majd ismét a pusztaság. Hátul ültem hatalmas Volvónkban, és már azon voltam, hogy előveszem a telefonomat, amikor apám megtörte a fojtogató csendet:

– Nemsokára odaérünk.

– Szuper – motyogtam kelletlenül.

– Lehetnél egy kicsit lelkesebb is – felelte, és mintha együttérzést láttam volna megvillanni tekintetében, amikor a visszapillantó tükörben egymásra néztünk.

De az egész nem tartott tovább két másodpercnél, és a hideg tekintet láttán már közel sem voltam benne olyan biztos, hogy amit láttam, valóság volt-e vagy csupán a képzeletem játéka. Elfordítottam a fejemet és az elsuhanó tájat néztem. Fenyőerdő váltotta fel a pusztaságot, és örültem, hogy a kocsiban ülhetek. Nem lett volna kellemes élmény a jéghideg szélben gyalogolni, amely néha-néha még az egyébként biztosan haladó kocsit is majdhogynem odébb taszította.

– Nem tudom, te mennyire lennél lelkes, ha akaratod ellenére száműznének a világ végére, amikor járhatnál akár a Harvardra is. Ó várj csak, hiszen te oda is jártál... – adtam hangot a csalódottságomnak újfent.

– Tetszeni fog, drágám, majd meglátod. És egyébként sincs a világ végén – biztatott az én örökké vidám, optimista anyám.

– Mióta is vagyunk úton?

– De csak azért, mert kocsival akartunk jönni, hogy még együtt lehessünk egy kicsit, mielőtt megkezded a tanulmányaidat – válaszolta.

– Repülővel semmi az egész – tette hozzá mély hangján apám.

– Persze, tudom – feleltem elhalón, és hozzátettem még egy lemondó sóhajt is, hátha meggondolják magukat, és kiderül, hogy ez az egész egy rossz vicc, csak szerettek volna engedelmességre tanítani.

Nem mintha olyan sok gondjuk lett volna velem. Átlagos gyerek voltam, kissé bőbeszédű, de még a normális kategória határain belül, és eltekintve egy-két tinédzserkori ballépéstől, igazán problémamentesen zajlott az életünk. Egészen addig a pillanatig, amíg egy este, néhány hónappal ezelőtt be nem léptem a konyhába.

A szüleim már ott ültek, és rám szegezték a tekintetüket, majd anyám megkért, hogy csatlakozzak hozzájuk, mert szeretnének a jövőmről beszélgetni. Néhány percen belül kiderült, hogy nagyon jó ötletnek tartják ugyan, hogy a Harvardra jelentkezzek, de ők egy másik iskolát néztek ki nekem, és ragaszkodnak hozzá, hogy oda járjak. Már ki is töltötték nekem a megfelelő papírokat, ott hevertek az asztalon. Csak az aláírásom hiányzott. Természetesen azonnal tiltakozni kezdtem, de ekkor apám ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy csakis abban az esetben fogja fizetni a tandíjamat, ha a Szent András Egyetemre jelentkezek, és ott folytatom a tanulmányaimat. Mikor kezdtem rájönni, hogy komolyan beszél, próbáltam nyitott lenni és érdeklődtem az iskola elhelyezkedéséről. Melyik államban van? Kaliforniában? Vagy talán egy másik országban? Az Egyesült Királyságban? Ugyan magyar származásúak voltunk, de a világ minden táján éltünk már a családi üzlet miatt. Én leginkább Észak-Amerikát szerettem, illetve valami különös vonzalom élt bennem Oroszország iránt. Imádtam Moszkvát, így még egy kicsit kezdtem is derűsebben látni a dolgot, amikor azt válaszolták, hogy Oroszországban van az egyetem, ahova szántak.

Aztán kiderült, hogy nem Moszkvára, de még csak nem is Szentpétervárra gondoltak. Szibériába, a semmi kellős közepébe akarnak száműzni. Folyton úgy utaltam rá, mint a „száműzetésemre", amit apám mindig neheztelő tekintettel és fejcsóválással fogadott. Napokig nem beszéltünk, ám ahogy az idő múlt, és láttam, hogy egy kicsit sem enyhülnek meg – még anyám sem! –, lassan kezdtem beletörődni, hogy kénytelen leszek oda járni. Utána is néztem az interneten az iskolának, és egy több száz éves, jó nevű egyetemről volt szó, ami – mint az a honlapjáról kiderült – különleges kurzusokat is indít, illetve nyitott az újításokra, és a diákok hatalmas szabadságot kapnak az órarendjük összeállításában. Persze nem volt minden tökéletes, volt egy-két nagyon különös szabály, de bíztam benne, hogy már senki sem igazán törődik velük, és például, nem akarnak majd kötelezni rá, hogy egyenruhában járjak. Bár, igazság szerint valahol vonzott az egyenruha, és ahogy láttam, az egyetemé elég jól nézett ki. Amit nagyon furcsának találtam, az az volt, hogy nem igazán volt kép az épület külsejéről. Voltak képek az étkezőről, a sportpályákról, a könyvtárról, a számítógépes központokról (több is van belőle!), a szállásokról... Ó, hiszen el is felejtettem a legfontosabbat, amely egyetlen szóban elmondható: bentlakásos. Ambivalens érzelmeim voltak a dologgal kapcsolatban, mert egyrészt nem szerettem volna minden napomat az egyetemen tölteni, másrészt viszont a Harry Potter könyvek megjelenése óta máshogyan gondoltam a bentlakásos iskolákra. Ódon kastély, tele rejtett ajtókkal, folyosókkal, minden második szobornak külön története van, a képek különleges jelentőséggel bírnak, és bármikor eltévedhet az ember! Jó, persze azt nem vártam, hogy a festmények megszólalnak, vagy járkálni kezdenek a páncélok, de azért a mágia nélkül is meg lehet egy ilyen helynek a varázsa, nem?

Hát, éppen afelé tartottam, hogy az iskolám minden egyes képét megismerjem, minden folyosóján több ezerszer végigsétáljak, és összes termének díszítését unásig emlékezetembe véssem. De hogy hogyan is egyeztem bele abba, hogy ide jelentkezzek? Mondhatnám, hogy egyszerű döntés volt, és hogy szívesen választottam ezt a helyet, de ki az, aki repeső szívvel választja a Szent András Egyetemet, ami Oroszország kellős közepén, több ezer fenyőfával körülvéve áll, és a legközelebbi lakott városka is néhány száz kilométernyire van? Hát igen, ennyire senki sem antiszociális. Biztos voltam benne, hogy az összes leendő diáktársamat csakis a szülői kényszer vihette rá arra, hogy ide adják be a jelentkezésüket. Ám akármennyire elviselhetetlennek tűnt is az iskola elhelyezkedése, azt végül be kellett ismerjem, hogy az egyetem nem olyan rossz választás tanulmányi szempontból, és az öregdiákok által írt véleményekben is csupa jót lehetett csak olvasni. (Már ha valóban öregdiákok írták az ajánlásokat, és nem a megátalkodott tulajdonos és a sleppje hintette el a jó kritikákat az online közösségeken belül – nem is rossz ötlet, mi?) De akkor miért nem hallottam róla idáig még sosem? Erre talán válasz lehetett az, hogy a világ végén helyezkedett el, illetve, hogy leginkább az észak–amerikai egyetemekben gondolkoztam, és bármennyire szerettem is Moszkvát, még csak eszembe sem jutott, hogy Oroszországban tanuljak. Ugyanakkor nem volt más választásom. Mivel nekem nem volt annyi pénzem, hogy kifizessek akár csak egy félévet is bármelyik nevesebb egyetemen, a szüleimre kellett támaszkodnom anyagi téren. Ők pedig makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy a Szent Andrásra menjek tanulni.

Néhány hét után feladtam a harcot, és arra gondoltam, hogy talán ha látják, hogy mennyire szenvedek, és mennyire nem tetszik az általuk választott intézmény, akkor majd beleegyeznek, hogy átiratkozzam egy másikba, és ott folytassam megkezdett szakot. Morcosan aláírtam a papírokat (még mindig nem tudtam megbocsátani, hogy így sarokba szorítottak, és rám kényszerítették az akaratukat), majd otthagytam őket, hogy ha annyira akarják, hát tessék, adják fel.

Pár hónappal később pedig megérkezett a levél. Vastag, fényes papírból készült, elegáns boríték volt, és csak reménykedtem benne, hogy elutasító választ rejt, ám a méretéből ítélve azonnal éreztem, amit később, a felbontás után már biztosan tudtam: sok szeretettel várnak ősztől a Szent András Egyetem hallgatói között. Az elmúlt időszak nem szűkölködött veszekedésekben és gúnyos megjegyzésekben, ám ezek szemernyi változást sem hoztak, és szeptember első napja apám kedvenc Volvójában talált, amint épp rendületlenül haladtunk előre a csendes, ám annál hidegebb fenyőrengeteget átszelő úton.

Hirtelen megborzongtam, és úgy éreztem, mintha már jártam volna itt, pedig biztosan tudom, hogy soha életemben nem voltam még Oroszországnak ezen a tájékán. Déjà vu. Talán álmodtam? Minél inkább próbáltam visszaemlékezni, annál kevésbé volt ismerős a táj, így megráztam a fejemet, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy hamarosan megérkezünk ahhoz az épülethez, amelyben életem elkövetkezendő néhány évét fogom tölteni. Vagy, ha minden jól megy, akkor csak egy felet. Talán egy egészet, még azt is ki tudnám bírni valahogy.

És akkor megpillantottam. A többméteres fenyőfák ágai között már eddig is látszódott egy-két elmosódott folt, ám amikor megfogyatkoztak a fák, előbukkant az egész épület. Egy magaslaton épült, réges-régi kastély volt, és az egész épület valahogy mintha hozzá tartozott volna az azt körülölelő természethez. A kastély háta mögött hegyek magasodtak. Úgy látszik, tévedtem azzal kapcsolatban, hogy a pusztaság kellős közepén lennénk, csak a hatalmas fák eltakartak előlem eddig minden kilátást. Nem tudtam, melyik ablakon nézzek ki, hogy minél többet lássak a lélegzetelállítóan gyönyörű épületből. Karcsú tornyai kecsesen magasodtak az ég felé, a lépcsősorok, az ablakok, a díszítések mind-mind olyan mesébe illőek voltak, mintha csak egy elvarázsolt kastély elevenedett volna meg a szemem láttára egy gyerekkori kedvenc Disney-rajzfilmből. Szinte már vártam, hogy egy sárkány szeli át a szürkés égboltot, és tüzet okádva felolvasztja a fagyott tájat.