Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenhatodik fejezet - 2. rész

Amíg felfelé baktattam, eszembe jutott, hogy esetleg mondhatom azt, hogy eltévesztettem a szobát, és valójában Marcelát keresem, akinek a szobaszáma éppen kapóra is jött: a 421-esben lakott. Egyszerűen annyit mondok majd, hogy felcseréltem a két számot és sajnálom, hogy megzavartam. Jó terv. Néhány pillanattal az után, hogy ezt végiggondoltam, oda is értem a 412-es szoba elé. Hosszan és erőteljesen kopogtam. Nem jött válasz. Sóhajtottam egyet, s megfordultam, hogy elinduljak lefelé, ám ekkor hirtelen hangot hallottam magam mögül:

– Igen?

Visszafordultam és láttam, hogy egy fekete hajú, viszonylag sötét bőrű lány dugja ki a fejét a félig nyitott ajtón.

– Áh... szia... – kezdtem el hebegni–habogni, és még csak megjátszanom sem kellett magamat. – Én igazából Marcelát keresem.

– Hát én nem vagyok Marcela. Maria vagyok. – Bingó! Micsoda szerencse, hogy elmondta a nevét! Így biztos lehettem benne, hogy nem valaki másról van szó, aki megkapta a halott lány szobáját.

– Ó... Nagyon sajnálom. Azt hiszem, hogy akkor felcseréltem a számokat. A 421-esbe kellett volna mennem.

– Semmi gond – mosolyodott el a lány kedvesen.

– Köszi – feleltem, s visszamosolyogtam.

Elindultam a másik irányba, s vártam, hogy a lány becsukja az ajtót, ami nemsokára be is következett. Egy kicsit még vártam, nehogy túl feltűnő legyen a dolog, s hogy Mariának legyen ideje azt hinnie, hogy akit kerestem, nem volt ott a szobában, ha véletlenül kinéz, aztán elindultam lefelé.

Egy már tehát megvan. Jenny Higgs. Nem hallottam még róla idáig, úgyhogy nem jutott eszembe semmi hirtelen, ami miatt érdemes lett volna őt meggyilkolni. Merthogy azt feltételeztem, hogy valaki direkt választotta ki ezeket az embereket. Azzal a vonallal, hogy csak véletlenszerű áldozatok voltak, nem igazán tudtam volna kezdeni semmit sem. A másik áldozat, a fiú személyazonossága azonban nehezebb diónak tűnt. Semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy láttam egyszer az iskolában (már ha ő volt az egyáltalán) és hogy később Alexei meg én elütöttük őt.

És akkor rájöttem, hogy talán ez lehet a célhoz vezető út. Hát persze. Alexei és én elütöttük őt. Itt volt a rendőrség. Mi lenne, ha elmennék a titkárságra és azt mondanám, hogy szükségem van az engem kihallgató rendőr telefonszámára, mert eszembe jutott valami, ami talán segíthet? Nem ez volt a legjobb ötlet, ami valaha is eszembe jutott, de a semminél jobb volt. Elindultam tehát az igazgatónő irodája felé, mert a titkárság éppen ott volt mellette, sőt, csak azon keresztül lehetett bejutni az igazgatónőhöz. Kopogtam, majd lenyomtam a kilincset, de úgy láttam, hogy senki sincs ott. S ekkor vitatkozás hangja ütötte meg a fülemet. Amilyen csendben csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót és közelebb mentem az igazgatónő irodájához, ami résnyire nyitva volt. Egy fekete öltönyös férfit láttam, azaz inkább csak egy részét, mivel a kis résen keresztül nem sok minden látszott. A hangjából ítélve feldúltnak tűnt és hiába próbálta Anna Ivanova csitítani, a férfi egyre ingerültebb lett.

– Ms. Ivanova, én sosem kérdőjeleztem meg a hozzáértését és az egyetemet is mindig támogattam mindenben, de most már egyszerűen elérkezett az a pont, ahol döntést kellett hoznom. És a döntésem az, hogy kiveszem innen a fiamat. – Óriási mázli volt, hogy angolul beszélgettek, mert ha nem így lett volna, bizonyára egy szót sem értek az egészből.

– Nézze, Mr. Schmidt, megértem az aggodalmát, de még mindig úgy gondolom, hogy a Szent András Egyetem képes biztosítani a hallgatói testi épségét. Nem hiszem, hogy...

– Biztosítani? Mi történt Eddie Castillo gyerekével? És a Higgs lány? Nem hiszem, hogy bölcs döntés lenne itt hagyni...

– Segíthetek valamiben? – kérdezte a titkárnő, akinek a jelenlétére egyáltalán nem számítottam, s így összerezzentem. Teljesen belemerültem a hallgatózásba, de még jó, hogy közben az egyik prospektust a kezembe véve úgy tettem, mintha olvasgatnék.