Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Huszadik fejezet - 1. rész

Felbolydult az egész központ. Néhány percen belül mindenki a bejáratnál tolongott, és hol síri csend volt, hol pedig kiáltozások hallatszottak mindenhonnan. Érezni lehetett a pánikot, és a zűrzavar egyre fokozódott.

Én még mindig ott álltam, ahol idáig. Mentem volna segíteni szívesen akárhova, de nem úgy tűnt, mintha bármiben is segítségére lehetnék a többieknek. Mark végre megtalált engem, és értetlenkedő kérdései után fojtott hangon beszámoltam az eseményekről. Ami nem tartott túl sokáig, tekintve, hogy én sem tudtam szinte semmit.

Hirtelen Alexei hangját hallottam, amint egyre erősebbé válik a tömeg zajánál, majd ahogy egyre elhalkult a zaj, úgy lett az ő hangja is halkabb. Utasításokat osztogatott. Még sosem tűnt ennyire erősnek. És igazán bűntudatom volt, amiért az első gondolatom az volt, hogy milyen rettenetesen szexi is mindeközben.

– Mivel a támadók még nem juthattak messze, ezért mentőcsapatot fogunk alakítani. Mindenki készüljön fel! Allison, te Ivanova igazgatónőhöz mész, elmagyarázod a helyzetet, és engedélyt kérsz tőle. Siess, mert szükségem lesz még rád ezután. – Visszafordult hozzánk és végignézett a csoporton. A legtöbben idősebbek voltak, de akadt még rajtam és Markon kívül is egy-két elsős és másodikos is, igaz, nem sok. – Az első- és másodévesek itt maradnak. Bármi, amit a felsőbbévesek kérnek, kötelezően teljesítendő. A többiek Jelenánál gyülekezzenek, és tőle majd megkapják az utasításokat és a beosztásokat.

Úgy, tehát itthon maradunk. Mondjuk, mit is vártam? Hiszen még csak elsős vagyok... Így hát Mark és én az elkövetkezendő húsz percet azzal töltöttük, hogy a felsőbbéveseknek ugráltunk, és ha csak egy pohár vizet kértek, azt is precíz pontossággal és villámgyorsan kellett előteremteni.

Éppen Timtől nem messze álltam, és hajtogattam valami kabátszerűséget, aminek a miértjét igazán nem értettem, amikor megütötte a fülemet Tim ideges, szinte már-már dühös beszédét.

– De nem érted, hogy nem... – Itt annyira elhalkult, hogy nem értettem, mit mondott, de a következő mondata tisztán kivehető volt: – Azért vitték el, mert azt hitték, hogy ő a tanács elnökének a lánya.

Hirtelen megdermedtem. Kezem nevetséges pozícióban állt meg a hajtogatás közben. De végre megértettem: az összes gyilkosság megkoronázásaképpen most el akarták rabolni a tanács vezetőjének a gyerekét. Akiről most azt hiszik, hogy Karen az. Ha valóban ő az, akkor ez csak eggyel több ok arra, hogy segítsek a megmentésében.

Nem bírtam tovább a tétlenséget. Úgy döntöttem, hogy megkeresem Alexeit és bármi áron is, de bekerülök a mentőcsapatba. Ott hagytam a hajtogatnivalót, s közben a hátam mögül hallottam a velem dolgozó fiú elégedetlenkedő kiáltását, amiért egyedül kell befejeznie a munkát. Odamentem Alexeihez, és azt sziszegtem neki:

– Beszélnünk kell!

– Ez igazán nem a legmegfelelőbb alkalom erre – mondta hidegen.

– Most!

Hangom annyi határozottságot és haragot tartalmazott, hogy Alexei végül beadta a derekát. Legalábbis más okra nem tudok gondolni, amiért bólintott és a falhoz húzott volna, mint ahogy tette is.

– Mi van? – Ó, milyen udvariatlan és hűvös volt velem. De ettől csak tovább erősödött bennem az érzés, hogy ő már az elejétől tisztában volt mindennel, és a kapcsolatunk nem is jelentett neki semmit, hiszen számító módon csábított el. És ez az érzés a dühömet is szította. És meg sem várva, hogy mondjak valamit, folytatta: – Figyelj, ha most könyörögni akarsz, akkor ennek az egész beszélgetésnek semmi értelme. Így döntöttem és kész.