Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Negyedik fejezet - 3. rész

Ahogy haladtunk felfelé a lépcsőn, úgy erősödött meg a fény, és bár a lépcső teteje még mindig sötétségbe veszett, legalább már azt tisztán láttam, hogy hova lépek. Ezek a lépcsők is vörös kárpittal voltak bevonva, és aranyszínű lécek szegélyezték őket, éppen úgy, mint a kastély többi lépcsősorát. A falak hideget árasztottak magukból, s megborzongtam. Még szerencse, hogy pulóvert is vettem fel. Elég sokat vásároltam belőlük, mielőtt ide jöttem. Az összes majdnem ugyanolyan volt, mert szerettem ugyanabból a ruhából többet is megvenni. Szibéria nevének hallatára mindig kirázott a hideg, és tucatnyi jelenet pergett le a szemem előtt, melyek meglepő módon osztoztak a végkifejletben: mindegyikben jéggé fagyva találtak rám, és amikor... Na jó, talán kissé túlzásba estem néha, de a pulóverek felhalmozása még mindig nem tűnt rossz ötletnek, akkor sem, ha az eladók furán néztek rám, mivel a nyár közepén szerettem volna az ítéletidőre felkészülni.

Hosszú percekig lépdeltünk felfelé, s már-már kezdett dühíteni az egyhangúság és az unalom, de a kíváncsiság került ki győztesen a küzdelemből, és végül elnyomott minden más érzelmet. Na jó, majdnem mindent. A lépcsősor végén lévő halvány derengésből sejtettem, hogy lassan célhoz érünk, és amikor végre elfogytak a lépcsők, egy hatalmas padlástér képe tárult a szemünk elé. Leginkább csak dobozokkal volt telezsúfolva az egész helyiség, de azért akadt egy-két szék, és még egy nagy, újnak tűnő kanapé is. Ám ami a leglélegzetelállítóbb volt a helyben, az a hatalmas, boltíves ablak volt, amely a padlótól a plafonig ért, és elfoglalta a téglalap alapú helyiség egyik rövidebbik oldalának szinte egészét. Be lehetett látni a kastélyt körülvevő erdő egy részét. Amíg én megbabonázva bámultam kifelé az ablakon, addig Alexei a helyiség másik felében foglalatoskodott valamivel, és hirtelen tűz hangját hallottam. Megpördültem, és láttam, hogy néhány fáklya ég a másik oldalon, halványan megvilágítva a padlásteret. Körülnéztem, és szinte azonnal megtaláltam, amit kerestem: a villanykapcsoló az ajtótól néhány lépésre volt.

– Miért nem a villanyt használod?

– Ezt jobban szeretem. És hangulatosabb is.

Ezt el kellett ismerjem. Valóban hangulatosabb volt.

– Gyakran jársz ide? – kérdeztem ahelyett, hogy beismertem volna, igaza van.

– Amikor van időm – bólintott. – Általában gondolkozni járok ide. Ez a hely megnyugtat.

– Valószínűleg az ablak teszi. Órákig el tudnám nézni a tájat.

– Erre tippelek én is. Persze az is közrejátszik, hogy tudom, itt nem fognak megzavarni.

– Nem szoktak errefelé járni mások? Hogyhogy?

– Azt hiszik, hogy tilos. Néhányan meg azt is, hogy el van átkozva.

– És el van?

– Talán – válaszolta arcán valami olyan kifejezéssel, ami csak nagyon halványan emlékeztetett mosolyra.

– Te sosem mosolyogsz? – kérdeztem némi hallgatás után. Láttam a szemén, hogy meglepte egy kicsit a kérdés, de ugyanúgy válaszolt, mind eddig:

– Dehogynem.

Ránéztem, és halkan elnevettem magamat, majd visszafordultam az ablakhoz. Végre leküzdöttem az idegességemet, és ellazultam. Úgy éreztem magamat, mintha valamiféle bizonyítékot kaptam volna, hogy ő is csak ember, és ez megnyugtatott. Lehet, hogy a legvonzóbb ember a világon, de csak ember. Nyilvánvalóan ő is tele van hibákkal, mint mindenki más. Megfordultam, és a kanapéhoz sétáltam, majd leültem háttal a karfának, lábaimat felrakva, s úgy figyeltem tovább az ablakot és Alexeit. Ő nem mozdult, csak állt félig felém fordulva, de kifelé tekintve. Úgy tűnt nem veszi észre (vagy csak nem érdekli), hogy figyelem. Arcán vad, nyughatatlan táncot jártak az árnyékok, melyet a hátunk mögött lobogó fáklyák fénye vetett. Igyekeztem emlékezetembe vésni a pillanatot, mégis biztos voltam benne, hogy nem fogok semmire sem emlékezni, kivéve az érzésre, amely a hatalmába kerített minden alkalommal, amikor vele vagyok.