Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Huszonkettedik fejezet - 1. rész

Nem telt el olyan sok idő az óta, amióta visszatértünk a Karen megmentésére szervezett mentőakcióból. Én az iskola hősévé váltam, bár egyáltalán nem vágytam erre a pozícióra. Amit szerettem volna, az csak néhány nap nyugalom volt azelőtt, mielőtt végleg el kell hagynom az egyetemet. Képtelen voltam tanulni, és a vizsgák háromnegyedén már legalább túl kellett volna lennem. Nekem azonban még egy tárgyból sem sikerült aláírást szereznem. Nem ment. És már feladtam. Napokkal ezelőtt feladtam. Sőt, talán már hetekkel ezelőtt.

Éppen ezért egy cseppet sem lepett meg, amikor az egyik diák azzal kopogott be hozzám, hogy Anna Ivanova igazgatónő vár engem az irodájában. Igen, most azonnal, kaptam meg kérdésemre a választ. Mélyet sóhajtottam, és vetettem még egy pillantást a szobámra, mintha csak most kellene búcsúznom tőle.

Körülbelül tíz percig kellett várakoznom a titkárnő szobájában, mielőtt szólítottak volna. Nyugodtan léptem be az igazgatónő irodájába, de Anna Ivanova láttán azonnal elszégyelltem magamat. Nem csak magam miatt, de a szüleim miatt is. Milyen kellemetlen lesz majd nekik, amikor megtudják, hogy képtelen voltam elvégezni az első félévet. Itt van a lányotok, aki ugyan megmentette valakinek az életét, de arra nem képes, hogy letegyen néhány vizsgát. Gratulálunk.

– Kérem, foglaljon helyet – mutatott az íróasztal előtt álló szék egyikére az igazgatónő.

– Köszönöm – feleltem udvariasan. Legalább azt ne kelljen mondania rólam, hogy neveletlen vagyok.

– Nem szeretném szaporítania szót, azonnal bele is vágok. A tanulmányi eredménye nem igazán tükrözi az elvártakat.

– Igen, tudom – feleltem fejemet lehajtva. Igazán nem volt kedvem végighallgatni egy fejmosást, de tudtam, hogy megérdemlem.

– Az ilyen teljesítmény kizárást von maga után...

Fejemet még lejjebb hajtottam, ha ez még egyáltalán lehetséges volt.

–... azonban tekintettel arra, hogy mit tett az iskola egyik diákjáért, és az egész intézményért, illetve arra, hogy az elemhasználattal kapcsolatos óráin mindig tisztességesen részt vett, úgy határoztam, hogy az ennek a félévnek a végén esedékes vizsgák alól felmentésben részesítem, és megengedem, hogy folytassa a tanulmányait úgy, mintha sikerültek volna a vizsgák.

– Hogy micsoda? – kaptam fel a fejemet.

– Talán ellenvetése van? – kérdezte Anna Ivanova szigorú tekintettel.

– Nem, nem, dehogyis. Nagyon köszönöm, igazgatónő – hebegtem megilletődötten.

Fél perc múlva már az irodán kívül voltam, mivel Anna Ivanova a sürgős teendőire hivatkozva kitessékelt, ám én ezt olyan nagyon nem bántam. Azért még mindig nem voltunk puszipajtások az igazgatónővel. Úgy éreztem, hogy madarat lehetne velem fogatni. Itt maradhatok az iskolában! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni annak, hogy tanulhatok, de megfogadtam, hogy a következő félévben újult erővel fogok nekilátni a tanulásnak, és nem hanyagolom el a kötelességeimet.

Felrohantam arra az emeletre, amelyiken a szobám volt, és bekopogtam a mellettem lévő ajtón, amire Mark szinte azonnal válaszolt is. Elújságoltam neki a jó hírt és egymást ölelgetve ujjongtunk. Amikor végre le tudtunk csillapodni kicsit az eufórikus hangulatunk okozta lázas ugrabugrálásban, Mark megszólalt:

– Ez a legjobb hír, amit hetek óta hallottam.

– Én is hasonlóan érzek – mosolyodtam el végre az őszinte boldogság halvány másával.

– Sajnálom, hogy el kell rontanom egy kicsit a hangulatot, de muszáj elmondanom, hogy mit találtam.

– Hm? – néztem Markra kérdően.