Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenhetedik fejezet - 1. rész

Erik döbbenten meredt rám.

– Ha mindez igaz, akkor te is veszélyben vagy – mutatott rá kíméletlenül.

– Én nem, dehogy is, ez... – próbáltam indokokat keresni, hogy én miért is ne lennék potenciális gyanúsítottja a gyilkosnak, de nem találtam egyet sem. Ugyanúgy elemhasználó vagyok, mint Karl, Jenny (ő nem sokkal utánam került be a klubba) és feltehetőleg James is. A szüleim ugyanannak a cégnek a vezetőségében vannak benne, mint az övék és ugyanúgy a Szent Andrásra járok. Nem volt kibúvó.

Nemsokára elköszöntünk egymástól Erikkel, részben azért, mert el kellett mennie elintézni azt, amit eredetileg is akart, részben pedig azért, mert kifogyván a gyilkosságokhoz kapcsolódó szavakból, ismét előtört a kettőnk közötti feszültség.

Céltalanul bolyongtam a kastélyban, s ismét csak arra eszméltem, hogy fogalmam sincsen, hogy miért vagyok ott, ahol. A folyosón félhomály volt, de az étterem kétszárnyú ajtaja tárva nyitva, s a kiáradó fény különös mintákat vetett a padlóra. Étterem... Elmosolyodtam, mert eszembe jutott Mark arckifejezése, amikor először beszélt róla. És eszembe jutott volna még annyi minden, ha hagyom, de tudtam, hogy ismét zokogásban törnék ki, ezért inkább megacéloztam vonásaimat, és úgy kerültem el a fényt, mintha attól félnék, hogy megperzseli bőrömet.

Kiléptem a dermesztő hidegbe, s a szél természetesen azonnal arcomba fújt egy nagy adag havat. Egy hirtelen mozdulat kellett, semmi több, és már a földön is voltam. A udvaron szinte korcsolyázni lehetett. Elkeseredetten vettem észre, hogy az esésnél elszakítottam a nadrágomat, mert a hideg szél szinte odafagyasztotta a havat, amely csupasz bőrömre került. Felszisszentem a fájdalomtól, de nem fordultam vissza. Nem volt semmi dolgom sem kint, de az erdő gondolata megnyugtatott, és a folyó közelségének tudata arra sarkallt, hogy legalább néhány percre menjek oda. Egyik kezemmel a nadrágomon lévő lyukat tapasztottam be, míg a másikkal kapaszkodtam, hogy le ne essek a lépcsőn. Nem volt könnyű feladat, meg-megcsúsztam szinte minden lépcsőfokon és átkoztam magamat, amiért nem körbe, a hosszabb úton jöttem.

Amikor leértem, az erdő csendesen s puhán ölelt körül, ám nem hogy megnyugodtam volna, hanem még idegesebb lettem. Félelmetes volt a csend és sötétség, amely a kastély körül honolt. Úgy éreztem, mintha figyelne valaki, ám hiába fordultam körbe, nem láttam az égvilágon senkit sem. Talán maga az erdő volt, amely szinte fejcsóválva nézte, ahogyan lépésről lépésre haladok előre a lábszárközépig érő hóban. A kővel kirakott utak közül egyik sem látszott, olyan vastagon lepte be a hó. Én azonban tudtam, hogy merre kell mennem. Éreztem a víz közelségét, s kétségem sem volt afelől, hogy merre kell menni. Arra pedig, hogy vissza hogyan jutok majd, igyekeztem nem gondolni. Valamiért úgy éreztem, hogy kulcsfontosságú eljutnom a Jenyiszejhez.

A szél átfújt szövetkabátomon, s minden fában Alexeit pillantottam meg. Két percentként majdnem hol szívrohamot kaptam, hol pedig a boldogságtól akart volna kiszakadni a szívem, ám minden egyes esetben megkönnyebbülten vagy csalódottan kellett konstatálnom, hogy csak képzelődtem, s egy madár se rebbent a közelben, nemhogy egy ember rejtőzött volna ott.

Lassan ritkulni kezdett a körülöttem lévő fák sűrűsége, s a távolban derengő, kissé világosabbnak tűnő folyópart láttán megszaporáztam a lépteimet. Megnyugodva lélegeztem fel, amikor kiértem a fák közül, s jobbra pillantva a hidat vettem észre, ahol már jártam. A hídon pedig... Egy magas, sötét alak állt. Alexei! Szinte rohanva tettem meg azt a párszáz métert, ami elváltott a hídtól, s amikor ráléptem a recsegő fára, a férfi megfordult, és én meghökkenten kiáltottam fel:

– Mark!

– Hát már itt sem lehet egy perc nyugtom sem?! – kezdte dühösen. – Te pedig főleg tudhatnád, hogy elegem van...