Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Első fejezet - 3. rész

Ó, az a mosoly! Bárkinek a szívét össze lehetne vele törni, ám, mint utóbb kiderült, Mark nem volt az a hódító fajta. Csendes, közepesen szerény, okos fiú volt, akinek már megjelenése is ezt tükrözte: hosszú, fekete nadrágot viselt fehér inggel, felette rombuszmintás mellényt. Igazi eminens külseje volt és ez hűen tükrözte intelligenciáját is. Anna Ivanovát egy szempillantás alatt elnyelte az egyik folyosó, mire Mark felé fordultam.

– Van lift is, de azt hiszem, hogy te inkább a lépcsőt választanád. Igazam van? – eresztett meg egy vigyort felém.

– Valahogy úgy – nevettem fel. – Még csak most találkoztunk, de máris ilyen jól ismersz?

– Csak ráhibáztam. Mark Reed – nyújtotta oda menet közben a kezét.

– Lily Parker. Örülök a találkozásnak. – Ó, előtört belőlem a jólneveltség.

– Én is, Lily Parker – felelte megtoldva egy olyan mosollyal, ami engem is mosolygásra késztetett. – Szóval, honnan származol?

– Magyar vagyok, de a szüleim sokat utaznak, úgyhogy nagyon ritkán voltam abban az országban, amelyikből származom. Talán az egyetlen, ami odaköt a szüleimen kívül, az az, hogy ott születtem.

– Magyar vagy? Ilyen vezetéknévvel?

– Nagyapám megváltoztatta, miután kivándorolt.

– Még a rendszerváltás előtt, igaz?

– Igen. Na és te? – kérdeztem vissza, nemcsak azért, hogy témát válthassunk, de azért is, mert kíváncsi voltam.

– New York.

– New York? És hogyhogy ide jelentkeztél, a világ végére?

– Viccelsz? Alig vártam, hogy elszabadulhassak. Elegem volt a tömegből. A szüleim ajánlották ezt az egyetemet, és azonnal megtetszett.

– Azonnal megtetszett? Ezt el se hiszem. Engem heteken át kellett győzködni, míg végre hajlandó voltam aláírni a papírt.

Alig akartam elhinni, hogy tényleg van olyan, aki önszántából ide jelentkezett, és még csak egy kicsit sem ellenkezett előtte.

– És megbántad?

– Egyelőre nem. De talán elsietett lenne a megérkezésem után tíz perccel ítéletet mondani, nem gondolod?

– Talán – mosolygott szelíden. – Itt is vagyunk. A tiéd a 323-as, az enyém épp itt van mellette. 324-es – kopogtatta meg az ajtaját. – Gyere át, ha lepakoltál!

– Oké. Köszönöm – mondtam még egy utolsó mosoly kíséretében, majd beléptem a nyitott ajtón át a 323-as szobába.

Nagyon hasonlított azokra a szobákra, amelyekben eddig laktam. Teljesen olyan volt, mintha egy ötcsillagos hotel brosúrája alapján rendezték volna be. Nem volt újdonság számomra az ilyesmi, hiszen életem nagy részét úgy éltem le, hogy  országról országra, szállodáról szállodára vándoroltunk. Anyám csak nagyon ritkán állt a sarkára és harcolta ki, hogy maradjunk valahol tovább, és általában az sem miattam volt, hanem inkább a saját szórakoztatására. De nem tudtam rá haragudni, és valójában mindegy is volt. Sehol sem tudtam igazán beilleszkedni. Szinte minden városban voltak haverjaim, de az igaz barátaim számát... nos, még csak kéz sem kellett volna hozzá, hogy megszámoljam, ugyanis kereken nulla volt. Sehol sem maradtam ott elég ideig ahhoz, hogy valós barátságokat kössek, és a sok utazás miatt egyre kevésbé voltam nyitott. Az igazi probléma viszont az volt, hogy ez engem nem is igen zavart.

Beléptem a szobába, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Az íróasztalon ott volt a szoba kulcsaként funkcionáló mágneskártya, és a gyorsan dolgozó személyzet bizonyítékaként a bőröndjeim is ott álltak a hatalmas, háromajtós beépített szekrény előtt. Levettem a kabátomat, és a táskámmal együtt az ágyra fektettem. Semmi kedvet sem éreztem arra, hogy elkezdjek kipakolni, de azért bekukkantottam a szekrénybe, ami néhány törölközőtől eltekintve teljesen üres volt, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Imádkoztam, hogy fürdőkád legyen benne, és szerencsémre az is volt. Méghozzá olyan üvegajtóval, amin nem lehetett átlátni, és ha zuhanyozni támadt kedvem, akkor meggátol abban, hogy medencét csináljak az egész fürdőszobából. Egyre jobban tetszett az új szobám. Már csak egyetlen egy dolog volt, amelyet nem teszteltem: az ágy. A szoba egyik legfontosabb része, és mindig is így tiszteltem. A legszebb, legfinomabb szövésű ágyneműt és ágytakarót használtam, ám ezek még mind a bőröndöm mélyén pihentek, így csak a huzat nélküli párna és paplan volt ott az ágy végében szépen elrendezve. Óvatosan leültem a zöld huzatú ágyra, és meglepődve konstatáltam, hogy egész kényelmesnek tűnik. Leheveredtem, és azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a hiba a szállásban, mert ez így egyszerűen túl tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy el tudjam hinni.

Miután kinézelődtem magamat, és már biztos voltam benne, hogy nem kezdek el kipakolni, mert sehogy sem tudtam volna rávenni magamat, előkerestem a telefonomat, amit mindig szerettem magamnál tartani, majd a mágneskártyával együtt becsúsztattam a farmerom zsebébe, és elindultam, hogy meglátogassam újdonsült szomszédomat, aki mellesleg az egyetlen lélek is volt ebben a hatalmas kastélyban, akit – Anna Ivanovát leszámítva – ismertem.