Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenkettedik fejezet - 2. rész

Jelena arckifejezése és hangjának szomorú árnyalata arra sarkallt később, hogy utána nézzek mindennek, amit csak a háborúval kapcsolatban találhatok. S a bizonyítékok igencsak meggyőzőek voltak: valóban minden kétséget kizáróan a Volkovok tűntek hibásnak. A brutalitás s a zsigerből jövő gyűlölet, amellyel irtottak, aki csak az útjukba került, rémisztő volt. Arra azonban még nagyon sokáig nem jöttem rá, hogy hány fronton is vívják a harcot társaink, s hogy milyen veszteségekkel jár egy-egy összeütközés, vagy arra, hogy egyáltalán mit kell elképzelni, amikor részesévé válunk ennek. Nagyon kevés hiteles forrás állt a rendelkezésére annak, aki egyáltalán tudott a háborúról. Én természetesen próbáltam semleges maradni, s ebben alapvetően békeszerető természetem is segítségemre volt. Valahogy képtelen voltam oldalt választani, s ez még akkor is így volt, amikor már teljesen bizonyosnak tűnt számomra, hogy milyen kegyetlenek voltak a Volkovok, ami ellenfelükre egyáltalán nem tűnt igaznak.

– Tudod mi az, amit még nem értek? Miért harcoltok puszta kézzel ahelyett, hogy fegyvereket használnátok?

– Ez elég bonyolult. Néha használunk fegyvereket és mindenkit megtanítunk rá, hogy hogyan használják őket. Lőfegyverek, kardok, mindenféle, ami csak eszedbe jut. Téged is megtanítunk majd. De ezek nagyon sokszor teljesen használhatatlanok. Vannak különböző technikák, amelyekkel egyfajta pajzsot tudsz vonni magad köré. Mintha egy kicsit mágikus töltetű lenne az egész, jobban nem tudom elmagyarázni, de golyó vagy egy átlagos kard nem hatol át rajta. Az egyetlen dolog, ami működik, az egy másik elemhasználó ereje. Persze mindez még nagyon messze van tőled, úgyhogy ne is foglalkozz vele.

Időközben odaértünk a raktárépülethez is, és az utolsó mondatok már úgy hangzottak el, hogy Jelena közben egy szekrényben turkált.

– Meg is van! Szerintem ez pont a te méreted. De ha esetleg nem jó, akkor keresünk egy másikat majd holnap. – Odanyújtott egy ugyanolyan melegítőnadrágot és pulóvert, amilyen rajta is volt. Megköszöntem, és magamhoz szorítva követtem Jelenát vissza a gyakorlótérre.

A következő háromnegyed órában elmondta, hogy mi mindent fogok tanulni: az elemem egyszerű használatától a más elemekkel való kombináláson keresztül (amikor is természetesen egy másik emberrel kell majd együtt dolgoznom) egészen a lőfegyverek és kardok használatáig terjedt az igen szélesnek tűnő skála. A hatvan perc sokkal hamarabb elröppent, mint gondoltam volna, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy 9 óra múlt, és mi még mindig beszélgetünk. Határozottan pozitív élményekkel zárult az este, és kezdtem egyre jobban megkedvelni Jelenát. Valahogy különválasztotta az agyam ezt a lányt és az „Alexei volt barátnője" szerepet. Végül Jelena a kezembe nyomott egy táskát, hogy abban tudjam hazavinni a melegítőt. Mikor hálálkodni kezdtem és megígértem, hogy másnap visszahozom, azt mondta, hogy úgyis adni akart egyet és egyébként is rengeteg van belőle a raktárban, úgyhogy nyugodtan tartsam csak meg, ha gondolom. Megköszöntem még egyszer, és elindultam visszafelé.

Mosollyal az arcomon sétáltam át a fahídon – jó volt végre tartozni valahová... úgy igazán. A hídon átérve tekintetemmel azonnal Alexeit kerestem, és éppen ezért kétszeres volt a meglepődésem, amikor megpillantottam a rám várakozó alakot a bejárati ajtó mellett a falnak dőlve. A fekete hajú, kék szemű srác volt, aki segített bejutni a terembe kicsit több mint egy órája. Ugyan nem mondta és nem jelezte sehogyan sem, hogy rám várna, valamiért éreztem, hogy mégis ez a helyzet.

Reakciómmal önmagamat is megleptem: odasétáltam hozzá, és egy mosoly kíséretében köszöntem neki:

– Szia!

– Szia! Éppen rád vártam – mosolygott vissza. Jó volt végre a változatosság kedvéért egy olyan srác a közelemben, aki mosolygott is. És szemlátomást tetszettem is neki, vagy ha nem, akkor természetanya valami iszonyatos bakit követhetett el, mert úgy bámult rám, mint aki érdekesebbet még soha életében nem látott.