Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Harmadik fejezet - 1. rész

Valaki dörömbölt az ajtómon. Megpróbáltam valahogy kinyitni a szememet, és amikor megláttam, hogy még csak 7 óra van, hangosan felnyögtem. Csak hajnali háromkor tudtam elaludni, és egyébként sem aludtam valami jól, mert gyötört az elkövetkezendő néhány hónapnyi szenvedés biztos tudata. Amire nem tudtam elalvás előtt gondolni, annak sikerült megtalálnia álmomban. Remek napnak néztem elébe.

– Nyisd már ki, Lily, óriási hírem van!

Mark. Jellemző. Ki más lenne képes hajnalban felkelni, aztán azért dörömbölni, mert máris megtudott valamit. Vajon bevették abba a hülye fizikusklubba, amire annyira vágyakozott?

– Megyek már! – kiabáltam, és kikászálódtam az ágyból. – Nagyon remélem, hogy legalább Nobel-díjra jelöltek, mert ha nem, akkor ne tudd meg, hogy miben lesz részed, amiért felébresztettél – nyitottam ajtót, mire Mark azonnal berontott.

– Nem mondod komolyan, hogy még aludtál? – nyomott puszit az arcomra.

– Nehogy azt mondd, hogy nem látszik – mutattam először nyúzott képemre, majd az ágyamra.

– De, de, határozottan. – A napi első vigyor Marktól. Megpróbáltam elnyomni egy hatalmas ásítást, de nem igazán jártam sikerrel.

– Elmondanád végre, hogy mi olyan nagy újság, hogy ezért hajnalok hajnalán fel kell, hogy verjél?

– Na, az van, hogy... – helyezkedett el az ágyam egyik végében. – Emlékszel a tegnapi csoportra, akik Alexeijel voltak?

– Ööö... igen. Miért, mi van velük?

– Emlékszel a ruhájukra?

– Igen. Nem. Nem tudom. Miért, mi van a... – Amikor beugrott, hogy egyforma, fekete ruhában voltak, aminek a hátulján egy különös, kör alakú jel volt. A kör fel volt osztva négy részre, de hogy az egyes részekben mi volt, arra már sajnos nem emlékeztem. – Ja, igen. Már beugrott – mutattam halántékomra, majd odasétáltam az ágyhoz, és a másik, Mark által el nem foglalt végébe kuporodtam.

– Megtudtam, hogy egy titkos társaság tagjai mindannyian.

– Rettenetesen titkos lehet, ha még egyenruhájuk is van – mutattam rá, miközben ismét ásítottam egy nagyot.

– Jó, talán nem annyira titkos, de mindenesetre valami elit klubról van szó.

– És most komolyan azért keltettél fel, hogy beszámolj valami Sznobok Gyülekezete nevű társaságról?!

– Gondolod, hogy bekerülhetek? – kérdezett vissza mintegy figyelmen kívül hagyva kifakadásomat. Rájöttem, hogy már semmiféleképpen sem fogok visszaaludni, így megpróbáltam visszarángatni az elmémet a félálom homályából, ami kezdte ellepni az egész testemet, és megráztam a fejemet, mire sötétszőke tincseim még jobban összekuszálódtak.

– Miért, volt olyan klub, ahová idáig nem vettek be?

– Nem, nem volt – felelte büszkén, majd rögtön visszaváltott izgatott pletykafészekké: – Egyébként nem Sznobok Gyülekezete.

– Mi van?

– Nem Sznobok Gyülekezete a nevük.

– Hát micsoda? – kérdeztem sóhajtva.

– Atia. És azt hiszem, hogy Alex felelős az új tagok felvételéért.

– Ó, már csak Alex? És tudja, hogy becézgeted is?

– Még nem, de számítok rá, hogy nem fogod elárulni neki. Még a végén megharagudna – vette fel évődő stílusomat Mark.

– Egyébként mi az az Atia? Még egy ilyen béna klubnevet.

– Fogalmam sincsen – szomorodott el Mark. – De elszántam magam, hogy a délelőttöt kutatással töltöm. Ha három óra alatt sem találok semmit, akkor feladom. Na jó, valószínűleg fél óra után fel fogom adni, mivel amit annyi idő alatt nem találok meg, az valószínűleg nincs is, de a lelkem megnyugtatására hozzácsapok majd még egy keveset.

– Mintha olvastam volna egyszer egy Atia nevű istennőről...

– Akarsz segíteni? – ragyogott fel Mark arca.

– Szó sem lehet róla – hűtöttem le. – Mivel felkeltettél, és már nem fogok tudni visszaaludni, ezért feltérképezem az iskola környékét.

– Az nyilván sokkal izgalmasabb, mint nekem segíteni.

– Valójában majd meghalok, hogy segíthessek neked, de a női büszkeségem nem engedi. Most pedig ha megbocsátasz... – És ezzel elkezdtem kiterelni Markot az ajtón, ami nem volt egyszerű, ráadásul addig szövegelt, amíg csak rá nem csuktam az ajtót. Sőt, egy kicsit tovább is.

– Még visszajövök! – ígérte a csukott ajtón keresztül, én pedig azon gondolkoztam, hogy vajon egy ennyire társaságkedvelő lénynek hogyan lehet elege annyira egy nagyvárosból, hogy ide jöjjön a világ végére.

Mark kizárásával hirtelen újra rettenetesen álmosnak éreztem magamat, így visszafeküdtem az ágyba, de akárhogy is forgolódtam, már nem tudtam visszaaludni. Olyan voltam, mint aki megrekedt az álom és az ébrenlét között. Úgy döntöttem, hogy szükségem van egy fürdőre ahhoz, hogy felébredjek, így kikászálódtam a felettébb kényelmesnek bizonyuló ágyamból, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Folyattam egy kicsit a hátamra a meleg vizet, majd mély sóhajtással elkezdtem egyre jobban megnyitni a hideget. Kicsit éberebb lettem tőle, de nem sokat segített, így hát kinyitottam az ajtót, és kiléptem a kabinból. A kinti levegő jóval hűvösebbnek bizonyult a bentinél, így hirtelen nagyon sürgőssé vált, hogy megtörölközzek és felöltözzek.

Amint ezzel megvoltam, magamhoz vettem a szoba kulcsaként funkcionáló kártyámat, de a telefonomat bent hagytam. Eddig mindenhova magammal hordtam, de most úgy döntöttem, hogy felesleges magammal vinnem, mert mégis ki hívhatna, akinek nem ér rá fél órát, hogy visszahívjam? Ismét üres folyosóra kellett kilépnem. Hol lehet mindenki? Vagy órák óta fent lehetnek már, vagy alszanak még, esetleg épp most reggeliznek, és akkor tömve lesz az étkező. Amint odaértem a hatalmas ajtóhoz, rögtön láttam, hogy valószínűleg a második elméletem lehet a helyes, hiszen alig-alig lézengett ott egy-egy ember.

Nem voltam éhes, de magamba diktáltam némi gabonapelyhet, mert attól tartottam, hogy később talán éhes lennék, és akkor viszont majd várhatok ebédig. Tényleg, van egyáltalán iskolai büfé? Vagy ez egy olyan elegáns hely, hogy még a nassolnivalót is pincérek hozzák ki? Reméltem, hogy van büfé is a megszokott csokikkal, melegszendvicsekkel és egyebekkel, mert már igazán hozzászoktam, hogy akkor eszem, amikor éhes vagyok, és nem akkor, amikorra ki van írva.

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a Szent András egy modern iskola, avagy vaskalaposok gyülekezete, ezért igyekeztem minden negatív eseménynek elejét venni, és felkészülni a legrosszabbra is. Mindig ez volt a taktikám minden új helyzetben. Remélni a legjobbakat, de felkészülni a legrosszabbra. Idáig nem volt problémám vele, bár néhányan mondták már, hogy bizalmatlan vagyok, és túlságosan aggódó típus, de sosem értettem velük egyet. Persze mindig abból a fajtából valóak voltak, akiket akkor sem lehet meggyőzni, ha fél órán át sorolod nekik a jobbnál jobb érveidet, így általában azzal végződött a dolog, hogy rájuk hagytam: igen, lehet, hogy tényleg az vagyok.

Felmentem a szobámba, és meglepődve konstatáltam, hogy nem futottam össze Markkal, pedig bőszen ígérgette, hogy vissza fog jönni. Vállat vonva beléptem a szobámba, és hiszen valóban az volt a célom, hogy feltérképezzen a kastélyt (én már csak így hívtam magamban az egyetem épületét) és környékét. Mivel a hideg miatt nem lehetett csak az egyik vagy a másik megoldást választani, ezért a környék feltérképezése mellett döntöttem, majd előkerestem a kabátomat, a sálamat és a kesztyűmet, és elindultam a főlépcső felé. Pár lépés után megtorpantam, és arra gondoltam, hogy elhívom Markot is, így visszafutottam, és bekopogtam az ajtaján, de nem volt semmi válasz. Körülbelül fél percre elgondolkodtam rajta, hogy vajon hol lehet az én legkedvesebb – és egyben egyetlen – barátom a Szent Andrásról, de aztán arra jutottam, hogy nyilván a számítógépteremben van (szigorúan a hármasban!), és folytattam az utamat a bejárati ajtó felé. Az ajtó hatalmas volt, de szerencsére már modernizálták, így automatikusan nyílt, és nem nekem kellett azzal szenvednem,hogy megmozdítsam valahogyan, hogy kijuthassak az épületből.