Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenkilencedik fejezet - 2. rész

– Most azon gondolkoztam, hogy melyik válasszal lennél leginkább megelégedve, és arra jutottam, hogy az igazsággal. Tudom, hogy annak kéne a legnagyobb problémámnak lennie, hogy veszélyben vagyunk, és hogy valami őrült halomra gyilkolja az iskola diákjait, de mindebből alig érzékeltem valamit addig, amíg Alexei velem volt. És Alexei az, aki miatt képtelen vagyok aludni éjszakánként. Miatta töltöm minden egyes szabad percemet a központban. Edzek, gyakorlok, addig, amíg úgy nem érzem, hogy lassan összeesek. És még az sem mindig elég. Nem tudom, mit tegyek. Nem arról van szó, hogy képtelen vagyok elképzelni egy olyan életet, amiben ő nincs benne. Mert képes vagyok rá. Most is azt az életet élem. Egyszerűen csak nem akarok. Nem tűnik úgy, hogy lenne értelme.

Anna végül azt javasolta, hogy készítsek listát arról, hogy mik azok a dolgok, amelyeket jónak tartok, és mik azok, amiket nem, és a listát vigyem el a következő találkozónkra. Azonban úgy tűnt nekem, mintha ez csak valamiféle hirtelen ötlettől vezérelve született meg az agyában, mert valójában fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Ami persze butaságnak tűnt, hiszen ezzel foglalkozott. Nyilván minden második páciensének az volt a problémája, hogy reménytelenül szerelmes volt, elhagyták vagy nem tudta, hogy hogyan kezelje a párkapcsolati problémáit. Az emberek nagy részének ezek körül a dolgok körül forgott az élete.

Elgondolkozva lépdeltem felfelé a lépcsőn a központban, miután kijöttem Anna rendelőjéből. Ami azt illeti, nem lett könnyebb elviselni a fájdalmat, de valahogy kezelhetőbbé vált már csak attól, hogy kimondtam őket. Mintha egy kicsit tisztábban láttam volna a gondokat. Azt is persze, hogy nem tehetek egyikkel kapcsolatban sem semmit, de ezt végül is eddig is tudtam.

Abban a pillanatban, ahogy kiléptem az épületből, meghallottam Mark kiáltását. Lélekszakadva rohant felém, és majdnem fel is döntött, amikor megérkezett mellém. Térdére támaszkodva próbálta kifújni magát, de ez nem volt egyszerű, mivel ezenközben beszélni is szeretett volna, így hát végül egyik sem ment neki igazán. Végre belátta ő is, hogy csendben kell maradnia egy kicsit, aztán végül kibökte két levegővétel között:

– Rájöttem, hogy miért pont őket.

– Hogy miért pont kiket micsoda? – Nem értettem semmit.

– Rájöttem, hogy miért pont őket gyilkolták meg.

Ah. Az indokok. Annyira azzal voltam elfoglalva, hogy rájöjjek arra, hogy mi okból gyilkolják meg a diákokat, hogy egész egyszerűen elfelejtettem elmondani Marknak, hogy mire jöttem rá. Nem igazán tudtunk találkozni az utóbbi időben, Mark tanult, én pedig edzésekre jártam. És még amikor össze is futottunk, akkor is teljesen használhatatlan voltam. Szinte lehetetlen volt velem kommunikálni.

– A szüleik miatt – mondta Mark.

– Mark, én... – Próbáltam elmondani most neki, de egyszerűen nem hagyott szóhoz jutni.

– Mindegyiküknek befolyásosak a szüleik. Azaz, egész pontosan a Kuznyecovok oldalán álló befolyásos emberek. Kulcspozícióban vannak jó néhányan. Az egész eszembe sem jutott addig, amíg nem hallottam beszélgetni két lányt a könyvtárban Marceláról. Az egyik megemlítette, hogy biztosan nagyon nehéz lehet a családjának. És akkor beugrott, hogy mit mesélt Marcela a családjáról. Az apja egyike volt azoknak, akik megállíthatták volna a háborút, békét köthettek volna, de ő nem volt hajlandó még csak el sem gondolkozni rajta sosem. És a többiekkel ugyanez a helyzet.

– Mark, én tudom, hogy miért pont őket gyilkolják, csak azt nem értem, hogy miért.

– Tessék?

– Nem tudtam elmondani, nem volt idő, de...

És azzal elmondtam neki mindent, amire akkor jöttem rá, amikor nem voltunk beszélő viszonyban. Elmeséltem szépen sorban, hogy hogyan jöttem rá az áldozatok személyazonosságára és hogyan ugrott be minden Karl Adler nevének hallatán.