Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenegyedik fejezet - 2. rész

– Pedig ide járt – ismételte meg Alexei előző szavait, s egy bólintással nyomatékosította. Továbbindult, és intett, hogy kövessem én is. – Levegő elemű. Ő is klubtag volt természetesen. Sőt, több mint klubtag. Ő volt a vezetője a klubnak éveken keresztül. Még elsős volt, amikor a klub élére került. Ez igazán ritka. Nagyon tehetséges asszony hírében áll.

– Mintha egy idegenről beszélnél... – Az én anyám. Ez egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Oké. Most már hivatalosan is a feje tetejére állt a világ. Hirtelen rettegni kezdtem: – Remélem, nem várják el, hogy a nyomába lépjek, és én legyek a vezetőjük vagy ilyesmi...

– Nem, nem várják el. Már van vezetőjük.

– Ki az? Jelena?

– Nem. Én.

– Ó, te jó ég... – suttogtam alig hallhatóan.

Oké. Na ez most tényleg kínos. Kicsit olyan, mintha máris azt forgattam volna a fejemben, hogy elfoglalom a helyét, csak azért, mert az anyám vezető volt fiatalkorában. Édes Istenem, ki tudja, lehet, hogy most is valami vezető! Lehet, hogy nem is üzleti utakon voltak? Talán nem is befektetésekkel foglalkoznak? Ezek után már semmiben sem vagyok biztos. Mintha teljesen idegen emberekről lenne szó. Vagyis... Te jó ég! Apa tudja? Nyilván tudja... Ha ennyi mindenki tisztában van vele, akkor csak elmondta neki.

– Apám...

– Mi van vele?

– Ő is elemhasználó?

– Ami azt illeti, igen. Tűz elemű, ha jól tudom. Bár ebben nem vagyok biztos.

– Csodálatos. Az égvilágon semmit sem tudok a családomról. Még te is többet tudsz a családomról, pedig nem is találkoztál velük soha!

– Valójában találkoztam már velük. Azaz, láttam őket néhányszor. De igazad van, tényleg nem ismerem őket. Sajnálom – tette hozzá. Őszintének tűnt. Elkaptam a tekintetemet róla, és inkább előrefelé néztem, ami nem is volt olyan rossz ötlet, mert végre rájöttem, hogy merrefelé is tartunk. Abba a hatalmas, zöld épületbe! Az egyetem garázsába... Mégis miért megyünk oda? Csak nem fogunk autóba szállni, és még messzebb menni? Általában szerettem hosszabb utakra menni, de most nem sok kedvet éreztem hozzá.

Megálltunk a sötétzöld épület előtt. Alexei elhúzta az ajtót, és előreengedett. Beléptem, ám rossz érzéseim voltak. Bizonyára csak azért, mert még sosem voltam ott. Az épületben félhomály uralkodott, mert az ablakok nagyon magasan voltak, és alig-alig hatolt be némi fény. Rengeteg járművet láttam hatalmas ponyvákkal letakarva. Méretükből ítélve a terepjáróktól elkezdve az sportkocsikon át a motorokig minden volt itt. Szuper. Új információ, most már ezt is tudom. De miért vagyunk itt?

Alexei behúzta maga mögött az ajtót. Súlyosnak tűnt, s nem voltam benne biztos, hogy akár csak meg tudnám mozdítani, ám úgy tűnt, erre egyelőre nincs is szükség. Itt volt nekem Alexei. Magabiztosan indult el a terem másik végébe. Követtem, s igyekeztem nem lemaradni. Majd hirtelen megtorpant a falnál. Mi a fenét csinálhat ott?, kérdeztem magamtól. Alexei babrált néhány másodpercig, nekem háttal állva, majd...

Alig hittem a szememnek... A fal egyszerűen csak kinyílt! Nyilvánvalóan volt ott egy ajtó, amit nem vettem észre, mert teljesen belesimult a falba. Legalábbis így kellett lennie, különben rendes fényerőnél bárki észrevehette volna. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez egy titkos bázisa a klubnak. Lépcsősor tárult a szemünk elé, s Alexei lejjebb ment néhány lépcsőfokkal, megvárta, míg mellé nem érek, aztán visszazárta az ajtót. A lépcső olyan széles volt, hogy elfértünk volna ketten egymás mellett, ám én inkább Alexei mögött maradtam. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat és a bátorságomat.