Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenegyedik fejezet - 1. rész

A lenyugvó Nap arany sugarai erőteljesen tükröződtek vissza a hatalmas, száznál is több emelettel büszkélkedő irodaházak tükörsima felületéről. Hirtelen nekem jött valaki, és udvariatlanul morgott valamit: úgy tűnt, mintha még ő lenne felháborodva. Lassan ocsúdtam, ám amint a második, majd a harmadik ember is nekem jött, én is mozogni kezdtem. Nem volt újdonság számomra egy ilyen város. Úgy tűnt, mintha New York, esetleg Boston lenne. De lehetett akármelyik nagyváros az Egyesült Államokban vagy Kanadában. Valahol a belvárosban voltam. A hőség fullasztó volt, és az emberek alig-alig viseltek többet egy-egy pólónál és sortnál, kivéve természetesen az üzletembereket, akik még negyven fokban is a megszokott öltöny–ing–nyakkendő kombinációban feszítettek. Fogalmam sem volt róla, hogy mit keresek itt, és nagyon olyan érzésem volt, hogy valami nem stimmel. Kémleltem magam körül az embereket, az üzleteket, az autókat a délutáni dugóban, ám minden olyannak tűnt, amilyennek lennie kellett. Akkor mégis mi hiányzott? Mi nem volt jó?

Én. Én nem voltam a helyemen. Mit keresek az amerikai kontinensen egyáltalán? Oroszországban kellene lennem. Hirtelen a fájdalom hasított a fejembe, s megtorpantam egy pillanatra, majd emlékeztettem magamat, hogy mennem kell tovább. Rettenetesen melegem volt, ami nem is volt csoda, hiszen hosszú nadrág és az elmaradhatatlan fekete pulóver volt rajtam, ami az egyetemen tökéletes viselet lett volna, ám ebben a nyári nagyvárosban egyet jelentett a halálos ítélettel. Menet közben vettem le a pulóvert, s ahogy ránéztem, észrevettem, hogy nem is fekete, hanem inkább sötétkék. És kapucnija sincs. Ez nem az én pulóverem volt! Ez... ez... Alexeié volt. Vagy legalábbis olyan, mint az övé. Megfordítottam, és meg is találtam rajta azt a különös jelet. A négyfelé osztott kör. Nem vesztegettem rá több pillantást, inkább megszaporáztam a lépteimet. Valahogyan vissza kellett jutnom Oroszországba! Vissza kellett jutnom, különben valami borzalmas dolog fog történni! Taxit kell fognom! Átverekedtem magam az embertömegen az utca felé, és szerettem volna megállítani egy járművet, amely a kívánt helyre szállított volna, ám mindegyik foglalt volt, vagy épp elhúzott mellettem. Megláttam egy egyhelyben álldogáló taxit, és rohanni kezdtem felé, ám épp mielőtt elértem volna, meglódult, és ott maradtam. A levegőbe csaptam, mintha csak előttem lett volna a kocsi, hogy csomagtartójára üssek. Hirtelen éles hang hallatszott, dudálás. Megpördültem, és láttam egy autót sebesen közeledni. Éppen felém. Már nem tudtam volna elugrani, s már az autó sem tudott volna lefékezni. Néhány másodperc leforgása alatt történt csak mindez, ám tudtam, hogy nem fogom túlélni. Az autó már csak centiméterekre volt attól, hogy elüssön, amikor...

Kopogtattak. Felriadtam. Levegőért kapkodva megpróbáltam felülni, de bele voltam gabalyodva a takarómba. Hát ezért volt olyan meleg. Még egyszer kopogtattak, hangosabban, mint az első alkalommal. Ki akartam szólni, ám nem jött ki hang a torkomon. Krákogtam, majd ismét megpróbálkoztam vele:

– Egy pillanat! – Jó, ez már jobb. Reménykedj benne, hogy az is hallotta, aki odakint áll, és türelmetlenül dörömböl az ajtón.

Kimásztam az ágyból, majd végignéztem magamon. Még mindig a tegnapi báli ruha volt rajtam. Tettem néhány lépést, majd hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Alexei! Gyorsan körülnéztem, de sehol sem láttam. Két lépéssel a fürdőszobánál termettem, de ott sem volt. Elment. Valószínűleg nem sokkal az után, hogy elaludtam. És én észre sem vettem! Mély sóhajtással megráztam a fejemet, majd az ajtóhoz sétáltam, ahol ismét kopogtattak.

Egy mozdulattal szélesre tártam az ajtót, és aki előttem állt, az nem volt más, mint... Alexei.

– Te meg mit... mit csinálsz? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

– Úgy látom, felébresztettelek. – Még csak nem is vág bűnbánó arcot. Nem tudja még, hogy milyen tudok lenni, amikor felébresztenek.

– Igen, fel – hagytam rá ahelyett, hogy jól letoltam volna. – Bejössz?