Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenötödik fejezet - 1. rész

Az első néhány napban még nem is volt olyan elviselhetetlen, hogy azt éreztem, valamiféle gond van köztem meg Mark között. Többször is előfordult, hogy már a kilincsen volt a kezem, hogy kinyissam az ajtót, és átmenjek Markhoz, amikor rájöttem, hogy nem tehetem. Akárhányszor próbáltam ugyanis meg beszélni vele, mindig visszautasította a közeledésemet, sőt, a végén már rám se volt hajlandó nézni. Először azt hittem, hogy néhány nap múlva elmúlik, de úgy tűnt, ebben elég következetesen viselkedik. Így hát visszavonulót fújtam. Mondhatnám, hogy feladtam, ami nagyon közel járna az igazsághoz, de tudtam, hogy ha akár csak egy icike-picike kis reményt is látnék arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat, akkor kapva kapnék az alkalmon. Rettenetesen hiányzott Mark, és átkoztam a fejemet, amiért az utóbbi időben elhanyagoltam. Úgy éreztem, mintha ezer év telt volna el azóta, hogy leültünk volna egy kiadósat beszélgetni, s még ezer azóta, hogy meglátta az ujjamon a gyűrűt.

Nem Mark volt az egyetlen, akivel megromlott a kapcsolatom: Marcelával és Stephanie-vel sem igazán jöttem ki az ominózus eset óta. Beszéltünk ugyan, de éreztem rajtuk, hogy inkább Marknak adnak igazat, és magamban tökéletesen egyetértettem velük, így hát képtelen voltam rájuk haragudni. Valószínűleg én sem lettem volna képes pártatlan maradni. Erikkel pedig ugyan nem volt semmi probléma közöttünk, de a múltkori eset után megpróbáltam kicsit kerülni vagy csak mások társaságában találkozni vele – mindkettőnk érdekében.

Alexei végül beugrott ugyan aznap, amikor Mark megharagudott rám, de nem maradt sokáig. Azt mondta, hogy van valami fontos elintéznivalója, és az is előfordulhat, hogy nem lesz itt egy–két napig – többet azonban nem volt hajlandó mondani, és miután ezt egy puhatolózó kérdés után konstatáltam, már meg sem próbáltam több információt kihúzni belőle, mivel tudtam, hogy úgyis felesleges lenne minden erőfeszítésem. Végül is annak is örülhettem, hogy szólt egyáltalán, nem pedig csak eltűnt – régebben biztosan azt tette volna. Így hát igazán megörültem, amikor kopogást hallottam. Rögtön arra gondoltam, hogy talán Alexei az, és bevallom, elszomorodtam egy kicsit, amikor az ajtót kinyitva nem ő állt ott.

A szomorúságot azonnal felváltotta valamiféle kényelmetlen érzés, mivel nem más volt váratlan látogatóm, mint Erik, s végül egyfajta elégedettség érzete töltött el, ami miatt legszívesebben adtam volna magamnak egy hatalmas pofont.

– E-erik... – dadogtam, majd miután rájöttem, hogy milyen idiótán hangozhatott, ahogy mondtam, gyorsan hozzátettem még ezt is: – Szia!

Hm. Igen, így már határozottan sokkal jobb. Most már tudja, hogy köszönni is megtanultál, nem csak rákvörös ábrázattal dadogni. Szerencsére Erik igazán jó nevelést kapott, és így udvariasan úgy tett, mint aki nem veszi észre a zavaromat, és kedvesen visszaköszönt.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? – Miért kezdek el mindig ilyen szofisztikált mondatokat, szavakat használni a közelében? Ha fűzős ruhát öltenék, a hajamat a magasba tornyoznám, Eriket pedig elegáns ruhába öltöztetnénk, akkor akár azt is hihetném, hogy egy kosztümös drámából pottyantunk ide. Hm, annyira nem is lenne rossz. Mindig is volt valami a kosztümös filmekben, ami tetszett, néhány korszak szabadossága pedig kifejezetten csábítónak tűnt, még akkor is, ha legtöbbször fájdalmasan meg is fizettek a léhaságért az emberek. – Be akarsz jönni esetleg?

Erik habozott egy pillanatig, s szinte láttam, hogy hogyan kell rábeszélnie magát, hogy nemet intsen, majd végül megrázta a fejét.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy mára jelölték ki az első látogatásodat a pszichiáternél. Gondolom Alexei már tájékoztatott róla. – Éreztem az enyhe gyűlöletet a hangjában, amikor kiejtette Alexei nevét. Nem, talán mégsem gyűlölet volt. Ellenszenv igen, de valami különleges, egészen negatív dolgot rejtett hanghordozása, amit gyűlölettel semmiképpen sem tudtam azonosítani – ahhoz túl nemes lélek volt Erik. Nem akartam még rosszabbá tenni ezt az amúgy is mélyen húzódónak tűnő ellentétet közülük, így csak bólogattam, annak ellenére, hogy Alexei egy szót sem szólt arról, hogy bárhova is kellene ma mennem. Persze, szóba került a pszichiáter, de az is csak egyszer és véletlenül.