Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenhetedik fejezet - 2. rész

Kérlek, ne hagyj el! Soha! Legszívesebben ezt ismételgettem volna újra és újra és újra, ameddig meg nem unja, és meg nem ígéri, hogy örökké velem marad, feleségül vesz, családot alapítunk, és semmi, még a halál sem választhat el minket. De nem mondtam semmit.

Nem, képtelen voltam megszólalni. Csak bámultam rá, és igyekeztem magamba inni a látványát. Ó, de nem véletlenül éreztem én azt, hogy Alexei számomra a tökéletes férfi: tekintete ellágyult, mintha csak meghallotta volna kimondatlan könyörgésemet, majd lerúgta cipőjét, és karját nyakam alá csúsztatva mellém feküdt.

Az az érzés, ami akkor töltött el semmihez sem hasonlítható. Ahogy ott feküdtem, fejemet Alexei mellkasán nyugtatva, minden egyéb annyira lényegtelennek tűnt. Minden más csupán ködös téli álomnak tetszett, s az egyetlen valódi dolog a világon Alexei volt és a szerelem, amelyet iránta éreztem. Mindennél jobban vágytam rá. Ha meg mertem volna szólalni, biztosan könyörögni kezdtem volna neki, hogy vegye el mindenemet. Vegyen el engem. Tegyen velem bármit, amit csak akar. Mindent odaadtam volna neki, mert nekem már nem volt szükségem semmire sem, ami nem ő volt, és ami nem hozzá tartozott.

Alexei azonban nemsokára összerezzent, majd azonnal meg is mozdult, mintha csak folytatása lenne egyik mozdulat a másiknak, és nekem engednem kellett, hogy felüljön, és az ágy szélére húzódjon. Arcát a tenyerébe temette, s így nem láthattam, hogy milyen kifejezés nyugszik rajta. Mellétérdeltem, és kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem őt, de végül mégsem értem hozzá. Ilyenkor annyira kiszámíthatatlannak tűnt. Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor mindig az volt.

– Mi a baj, Alexei?

Nevének hallatára összerezzent, majd felém fordította az arcát, amiből alig láttam valamit, mert az ablakon beszüremlő holdfény pont az én aggódó arcomat világította meg. Tekintete mintha egy kissé zavarodott lett volna, majd lassan megrázta a fejét. Semmi. Halkan sóhajtottam egyet. Hát persze, mit is válaszolhatott volna a vezetőnk, mint azt, hogy semmi baja? Miért is mondana el bárkinek bármit.

– Sosem mondasz el nekem semmit – feleltem szomorú hangon, csendesen, s ezzel még magamat is megleptem, mert azt hittem, hogy valami dühös szóáradat fog kibukni belőlem, de legalább egy fagyos megjegyzés. Ehelyett azonban egy végtelen szomorúság töltött el, mint minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy Alexei magába zárja a fájdalmát.

Lehajtottam a fejemet, így csak homályosan láttam, hogy Alexei felemeli a fejét, majd néhány pillanat múlva felém nyújtja kezét. Éreztem, amint az öröm átszalad a testemen, szétárad az ereimben, aztán Alexei forró keze bőrömhöz ért. Amikor kezébe vette kezemet, ugyanaz történt, mint néhány napja Erikkel. Úgy hallottam Alexei minden egyes szívdobbanását, mintha közvetlenül a fülem mellett ütöttek volna egy hatalmas dobot, s az érzései... Ó, az érzései! Azt hittem, hogy a szívem szakad meg. Bűntudat, elfojtott vágyak, és valami mérhetetlenül erős érzelem a háttérben. Mindez néhány pillanat alatt átvonult rajtam és tudatosult, hogy aztán elmémben egy iszonyú kép jelenjen meg...

Hosszú folyosón futottam, ahogy csak bírtam, s amint odaértem a fehérre mázolt, kétszárnyú ajtóhoz, lendületem erejével löktem be. Borzasztó látvány tárult szemem elé, s mindezt csak fokozta a jelenet iszonyú némasága. Sírtam. Éreztem, ahogyan a könnyek peregtek az arcomon, ám nem hallottam az égvilágon semmit. Olyan volt, mintha megsüketültem volna. Kiáltottam, de nem jutott el hozzám a hang. És Alexei... Alexei ott feküdt a földön, gyönyörű arcából üvegesen meredtek szemei az ablak felé, s a mellette lévő vértócsa egyértelműen jelezte mindazt, amit én már a folyosón futva is éreztem: többé már nem lélegzett.

Hirtelen mintha víz alól emelkedtem volna ki, úgy csapott meg az éles sikoltozás, s mire rájöttem, hogy saját magamat hallom, addigra Alexei már a hátamra döntött, és a számra helyezte a kezét. Azonnal abbahagytam, és már csak szakadatlan hüppögésem törte meg a csendet. Magamra húztam Alexeit, és hagytam, hogy rám nehezedjen hirtelen mozdulatomtól, amelyre nem számított. Néhány pillanattal később persze már azonnal korrigálta, s megszűnt a nyomás testemen. Arcán aggódó kifejezés ült, és én szerettem volna megmondani, hogy nincsen semmi baj, mégsem tudtam megszólalni még percekig.