Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Hetedik fejezet - 2. rész

– Rendben, értem. – Alexei elköszönt, letette a telefont, és elindult felém. Kérdő tekintettel néztem rá, és bár láttam, hogy nem igazán akarja elmondani, hogy miről beszéltek, azért címszavakban tájékoztatott.

– Az igazgatónővel beszéltem. Azt mondta, hogy várjuk meg a rendőröket. Valószínűleg ki fognak kérdezni. És holnap nem muszáj bemennünk órákra. Ugyan mondtam neki, hogy ez nem szükséges, de ragaszkodott hozzá, hogy...

– Mi az, hogy nem szükséges? Miféle diák vagy te, hogy be akarsz járni az összes órára? – kérdeztem tőle cinkos mosollyal.

– Miért, te nem akarsz bejárni? – kérdezte őszinte csodálkozással, és ő is nekidőlt a kocsinak mellettem, úgy, hogy a vállunk összeérjen.

– Ez egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor úgy érzem, hogy te nem ebben a században élsz. Persze, hogy nem akarok bemenni az összesre. Főleg holnap nem, már megint matek lesz. Örülök, hogy elszabadulhatok egy kicsit.

– Nem szereted a matematikát?

– Miért, te igen?

– Persze...

– Néha nem tudom, hogy miért is akarok veled lenni... – motyogtam alig hallhatóan, majd normál hangerővel folytattam: – Milyen szakos is vagy?

– Fizika.

Felkaptam a fejemet. Fizika? Meredten néztem Alexeit. Csodás, még egy okostojás. Nem is értem, hogy még hogy nem ismerkedtek össze Markkal. Biztosan remekül megértenék egymást.

– Miért nézel ilyen rémülten? – kérdezte Alexei, és komolyan azt hittem, hogy mindjárt kitör belőle a nevetés.

– Rémülten nézek? – próbáltam rendezni az arcvonásaimat. Valójában nem is igazán az zavart, hogy az újdonsült barátom fizikát tanul, mert hát mit bánom én, hogy mit tanul?! Az igazi problémám az volt, ami Markkal kapcsolatban is: úgy éreztem, hogy jóval okosabb nálam. És míg ez egy barátságban teljesen elfogadhatónak tűnt, addig bimbódzó románcomban hatalmas tragédiaként éltem meg. Mi van, ha hirtelen rájön majd, hogy nem hogy nem fogok valamilyen természettudomány felé szakosodni, de még el is borzaszt a gondolat, hogy egész nap matekoznom vagy kémcsövek fölött kelljen kuksolnom. Az pedig csak pluszban jött rá a dologra, hogy mindemellett még csak fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretnék tanulni. Persze általában elhessegettem annyival a kérdést, hogy még az első féléven sem vagyok túl, nem hogy a másodikon, hogy választanom kelljen, de az igazság az, hogy nem a döntésig hátralévő idő volt az, ami befolyásolt, sokkal inkább a teljes tanácstalanság, ami a kérdéssel kapcsolatban jellemzett.

– Olyasmi – nézett rám Alexei félrebillentett fejjel. – A fizikát se szereted?

– Nem, nem, nincs bajom a fizikával, én csak... – Történjen valami, hogy ne kelljen befejeznem a mondatot. Mit mondhatnék, ami nem tüntetne fel idiótaként előtte? Tudom, hogy ezek a srácok odáig vannak a hasonlóan gondolkozó lányokért, és lenézik azokat, akik nem értenek hozzá. Történjen már valami... Ez eddig még mindig megmentett. Most miért nem történik valami?! Alexei csak nézett tovább, és eljött a pillanat, amikor már tényleg be kellett fejeznem a mondatot: –... nem vagyok annyira jó benne. Ennyi.

– Oké – zárta le a témát. Oké? Oké? Ennyi? Még Mark is megeresztett mindenféle vicceket, pedig ő aztán igazán lágyszívű, és nem néz le senkit sem azért, mert nem ért annyira az ilyesmihez, mint ő. Mondjuk ő tipikusan az a fajta, aki egyszerűen csak megdöbben, hogy „te tényleg nem érted?", és mikor végül elhiszi, hogy nem, nem értek hozzá, akkor lelkesen magyarázni kezdi. Igazi jólelkű tanártípus, most hogy így belegondolok.