Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenkettedik fejezet - 1. rész

Még aznap megkaptam Alexeitől az edzéstervet és az órarendemet kiegészítő órák listáját. Nem volt egy szép látvány. Minden este 7-től 9-ig, változó időpontokban voltak az edzések és a foglalkozások. Igazából nem is tudtam, hogy mire számítsak, mert az óráknak nem volt neve, csak az időpont volt feltüntetve minden napnál. Valamelyik nap egy óra, egy másik napon másfél óra, de olyan is előfordult, hogy két óra hosszat tartott a klubban kötelezően eltöltendő idő hossza. El-elgondolkoztam rajta, hogy vajon mi történne akkor, ha nem járnék el az edzésekre, ám egyrészt fogalmam sem volt a válaszról, megkérdezni pedig nem akartam Alexeit; másrészt pedig végül is irrelevánsnak ítéltem a kérdést egyelőre, mivel annyira odáig voltam a gondolattól, hogy különleges erő birtokában vagyok, hogy határozottan idiótának bélyegeztem volna magamat, ha nem használom ki az alkalmat, hogy mindent megtanuljak az elemem irányításáról.

A szombatot és vasárnapot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam minél inkább elkerülni Markot, ami nem volt egyszerű, mivel alig értem vissza a szobámba, máris kopogtattak. Azt hittem, hogy Alexei az, mert elfelejtett mondani valamit, ám a küszöbről Mark suhant be a szobába és vetette le magát az ágyamra.

– Persze, gyere csak be nyugodtan – motyogtam, majd becsuktam az ajtót.

– Mesélj! – utasított. – Tudni akarok minden részletről! Hova tűntetek Alexeijel tegnap?

Így hát kénytelen voltam elmesélni neki mindent, kihagyva a lényeges részeket, és igyekezvén úgy alakítani a történetet, hogy még csak véletlenül se legyen benne utalás a klubra vagy bármire, ami azzal kapcsolatos. Valójában majd belehaltam, hogy nem mondhattam el neki. Rettenetesen féltem, hogy ez a titkolózás véget fog vetni a barátságunknak, így hát szerettem volna már túl lenni azon a fejezeten, amikor Mark megtudja, hogy tagja lettem az Atiának és felfogja, hogy tényleg nem fogok neki beszélni róla.

– És te? Milyen volt Jelenával? – kérdeztem részint azért, hogy eltereljem végre a témát magamról, részint pedig azért, mert valóban kíváncsi voltam.

– Kifejezetten jól telt az este. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igazán megkedveltem Jelenát. Nagyon kedves volt végig.

– Én is sajnálom, hogy így vélekedsz, mert így már tényleg egyre kevesebb alapom lesz rá, hogy utáljam őt – mondtam félig viccelve, félig komolyan gondolva a dolgot. Mark nem is válaszolt, csak mosolygott.

Nem sokkal ezután Mark el is ment, és csak egy „ebédnél találkozunk" odavetése volt az elköszönése. Nyilván megint valami rettenetesen fontos dolgot kellett csinálnia, mint például videokonferenciát tartani az egyik klubjával. Valójában persze nem bántam, hogy elment. Ennek két oka volt: egyrészt így nem kellett attól tartanom, hogy elszólom magamat, vagy esetleg rákérdez olyasmire, amit nem kellene megtudnia, másrészt pedig szükségem volt már egy kis egyedüllétre, hogy fel tudjam dolgozni a történteket.

A hétvége többi része átlagosan telt. A bál után igazán nehéz volt visszazökkenni a hétköznapokba, így hétfőn reggel hatalmas lelkierőre volt szükségem ahhoz, hogy képes legyek felkelni és eltámolyogni órákra. Képtelen voltam odafigyelni bármire is, amit a tanárok mondtak, így csak bámultam magam elé vagy firkáltam a füzetembe. Ebéd után azonnal felmentem a szobámba, pedig Stephanie megpróbált meggyőzni a maga csendes módján, hogy maradjak még egy kicsit, de úgy éreztem, hogy menekülnöm kell az emberek közül. Így hát halkan bocsánatot kértem, és felsiettem.

Ha épp nem bambultam, akkor azon izgultam, hogy vajon mi lesz majd este. Aznap volt az első Atiás edzésem. Leültem a székre, majd felálltam. Átmentem a szoba másik felébe, és kerestem az ágy fölé felszerelt polcon egy könyvet, ám alig nyitottam ki, már be is csuktam. Nem tudtam koncentrálni, így fél oldal elolvasása után fogalmam sem volt róla, hogy mi is történt.