Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenkilencedik fejezet - 1. rész

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el aközött, hogy Alexei eltűnt és aközött, hogy felfogtam, hogy tényleg megtörtént és nem csak álom volt a szakítás. Alexei és én... nincs többé. Nincs többé mi, nincsenek lopott csókok, nincsenek ölelések, melyektől felforr a vérem, nincsenek együtt töltött éjszakák, se álmodozással töltött pillanatok, amikor senki és semmi sem tudja elterelni a gondolataimat róla. Nincsen... semmi.

Kiáltásra eszméltem, és úgy pillantottam körül, mintha csak most ébredtem volna egy álomból. Egy nagyon-nagyon rossz álomból. De nem álom volt. A szívem még mindig ugyanannyira fájt, az elmém üres lett, mert gondolataim elszöktek Alexeit követve. Lepillantottam a kabátomra, és láttam, hogy a hó vékony, finom réteget képezett már a fekete szöveten. Ekkor megéreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra. Lassan fordultam meg, mintha minden energiámat elvesztettem volna (s ez valahol így is volt), és láttam, hogy Mark az.

Örültem neki, hogy ő az, mert nem akartam, hogy így lássanak az emberek. Persze az örültem szó kis túlzás, mert az égvilágon semmit sem éreztem az egész lelkemet elárasztó fájdalmon kívül, de az a kis részem, ami képes volt még racionálisan gondolkozni, tudta, hogy más helyzetben ez egy örvendetes esemény lett volna.

– Mi történt? – kérdezte igazán halkan.

Ránéztem, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Először nem voltam benne biztos, hogy képes leszek megszólalni, aztán azt nem tudtam, hogy akarok-e mondani bármit is. Végül azonban magamat is megleptem az egyszerűséggel és nyugodtsággal, amellyel kiejtettem a következő szavakat:

– Alexei szakított velem.

És akkor igaz lett. Igen, azt hiszem, hogy akkor jutott el igazán csak a tudatomig, hogy mi történt, amikor kimondtam. Ha eddig azt hittem, hogy fáj, akkor tévedtem. Az csak a jótékony zsibbadás volt, nem a fájdalom. És ahogy elöntött a kétségbeesés, úgy kezdtek el könnyeim is folyni.

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy hogyan jutottam vissza a szobámba, csak részletei maradtak meg a visszaútnak, mint például az, hogy majdnem leesetem a lépcsőm már megint, és még nevettem is rajta, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Persze ez a nevetés is azok közé tartozott, amikor már az égvilágon semmi sem tűnik jónak, és még egy pofont kapsz az élettől, de arra sem vagy képes, hogy tovább sírjál a helyzeteden. Inkább nevetsz.

És akkor rájöttem, hogy egyetlen dologtól megváltozhat az, ahogyan a körülöttem lévő dolgokat érzékelem. Tudtam, hogy ugyanaz a szőnyeg nagyon tetszett nekem néhány órával ezelőtt, most pedig fakónak tűnt; a falra aggatott portrékon az arcok cinkos egyetértéssel néztek le rám, most pedig valami elfojtott szánalom ült a tekintetükben.

Az ágyon ültem és üveges tekintettel meredtem magam elé, Mark pedig az ágy mellett állt, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, miközben szája szélét rágta.

– Lily, tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb, alkalom, de...

– Hm? Tessék? – kérdeztem olyan hangon, amelyből nyilvánvaló volt, hogy azt gondolom: „Mi? Te hozzám szóltál? Hol... hol vagyok?"

Mark felsóhajtott, majd egyenesen a közepébe vágott:

– Amikor vitatkoztak a fiúk, – szándékosan nem mondott nevet, éreztem – akkor utalást tettek egy újabb életre, ami elveszett. Ez... Aki meghalt, az... Marcela volt.

Mintha kaptam volna még egy hatalmas pofont.

– Micsoda? – jajdultam fel.

Mark gondterheltem pillantott rám, de nem szólt semmit, sötét arckifejezése láttán azonban biztos voltam benne, hogy már bosszút esküdött. Megborzongtam. Nem akartam volna az ellensége lenni.