Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Kilencedik fejezet - 1. rész

Nem telt túl jól se az éjszakám, se az azt követő tanítással töltött idő. Mármint engem tanítottak természetesen, nem pedig fordítva, de azt igazán túlzás lenne állítani, hogy tanultam is volna, mivel a figyelmem unos-untalan elkalandozott. Egyszerre rettegtem és vártam az este eljövetelét. Azt hiszem, hogy ilyenkor érezzük leginkább valósnak az eltelt percek hosszát. Amikor tartasz valamitől, és nem akarod, hogy bekövetkezzen, akkor érdekes módon túlságosan gyorsan eltelik az idő, és máris szembetalálod magadat a helyzettel, amit legszívesebben inkább elkerültél volna. Amikor nagyon vágysz valamire, akkor minden perc egy-egy hosszú-hosszú órának tűnik, és amikor a várt dolog bekövetkezésének küszöbén hátratekintesz, hogy visszaidézd, mivel is töltötted a napot, leginkább csak azon csodálkozol, hogy mégis hogyan voltál képes túlélni. Persze miután belépsz az ajtón, és megtörténik a várva várt esemény, akkor már eszedbe sem jut a sok várakozással töltött óra. Én valahol a kettő között voltam, mert egyrészt alig vártam már, hogy részt vehessek a Télköszöntő Bálon Alexei oldalán, másrészt viszont elborzasztott a tömérdek lehetőség, amellyel elszúrhattam az estét. Arról nem is beszélve, hogy olyanok is voltak, amiket egyszerűen ki sem védhettem, mert nem rajtam múltak. Mindez nyilvánvalóan csak a túlfűtött képzeletem terméke volt, ám éppolyan valósnak éreztem minden egyes aprólékosan kigondolt balszerencsés esetet, mintha csak az előbb történt volna meg velem a valóságban is. Igyekeztem ilyenkor minél részletesebben elképzelni a rossz lehetőségeket, ha már eszembe jutottak, mert minél részletgazdagabb a kidolgozás, annál valószerűtlenebb, hogy valóban pontosan úgy meg is történjen. Ez amolyan kis elméletem volt, s bár tudtam, hogy a valóság alakulásának nem sok köze van az én képzelgéseimhez, mégis megnyugtatott ez a fajta elmélkedés. Ezzel szinkronban természetesen a pozitív események részletes elképzelését igyekeztem kerülni, hogy azok viszont könnyebben bekövetkezhessenek, ám ez természetesen azzal járt, hogy elég nyomott hangulatban telt a pénteki napom.

A stressztől és a saját hülye gondolataimtól megfájdult a fejem. Így hát még kelletlenebbül láttam neki a készülődésnek. Órákkal előbb elkezdtem készülni, mint amikorra Alexei ígérte az érkezését, ám mivel készülődés közben mással is foglalkoztam (e–maileket nézegettem, cikkeket olvastam, hogy eltereljem a figyelmemet, még Markhoz is átszaladtam, de alig akart beengedni), így hát végül kapkodnom kellett, mert arra eszméltem, hogy már csak fél óra van Alexei érkezéséig. Csodával határos módon végül mégis elkészültem, és amikor öt perccel nyolc előtt kopogtattak az ajtómon, tündöklő mosollyal nyitottam ajtót. A mosoly szinte azonnal csodálkozásba váltott, amikor megláttam a küszöbön álló... Markot. Egyszerű fekete öltönyt viselt, ám nem tudta megállni, hogy „fel ne dobja valamivel ezt az unalmas viseletet", így a szíve fölé odabiggyesztett egy különös, kékes színű virágot, amely harmonizált a nyakkendőjének színével. Még sosem láttam hasonlót, de ezen még csak egy kicsit sem lepődtem meg, ugyanis Marktól még az is kitellett, hogy a világ másik végéről hozat valamit, csak hogy tökéletes legyen a kinézete. El kellett ismernem, hogy valóban nagyon jól festett. Azért jött, hogy még indulás előtt gyorsan „konzultáljunk egy utolsót", ahogyan ő fogalmazott, ám ez természetesen abban merült ki, hogy kritikus megjegyzéseket tett szinte mindenre, a hajamtól kezdve a sminkemen át egészen a cipőmig, és gyorsan igazított egy–két dolgon. Szerencsére megbízhattam Markban, mert igazán értett ahhoz, amit csinált, és ez jól is jött, mivel alig léptem a tükör elé, miután kitoltam a tiltakozó Markot, hogy induljon el végre Jelenáért, már kopogtak is. Ezúttal biztosra vettem, hogy Alexei lesz az. Ha nem, akkor igazán népszerű vagyok ma este, gondoltam.

Valóban Alexei volt az. Zsebre tett kézzel álldogált az ajtóban, amin akár meg is sértődhettem volna, mert éppen olyan volt, mintha órák óta ott várna rám, pedig maximum fél percet kellett várnia, vagy még annyit sem. De nem sértődtem meg, mert túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy a levegővételre koncentráljak. Ő is öltönyt vett fel, akárcsak Mark, ám nem viselt nyakkendőt, ingének nyakát lezseren kigombolva hagyta. Semmiféle kiegészítőt nem viselt, kivéve az elmaradhatatlan vörös köves gyűrűt, amelyet csak akkor láttam meg, amikor kihúzta a kezét a zsebéből, hogy odanyújtsa a karját. Rajta valahogy nem látszott az a fajta lenyűgözöttség, amelyet én magam produkáltam a láttára, így hát kezdtem kételkedni abban, hogy valóban jól áll nekem a ruha. Nem vittem magammal táskát, bár ezzel kapcsolatban volt egy olyan érzésem, hogy még meg fogom bánni, mert így folyton másoktól kell majd kéregetnem mindent, de valahogy nem passzolt a ruhához egyik táskám sem, és erről a kiegészítőről valamiért teljesen el is felejtkeztem, amikor a boltban voltunk. Csak reménykedtem benne, hogy mások sem akartak egész este egy táskát cipelni a kezükben, és nem én leszek az egyedüli, aki kilóg a sorból. A mágneskártyát belerejtettem a ruhám fodrai között ügyesen megbúvó zsebbe, amelybe már más nem is fért volna. Hálát adtam az égnek, hogy legalább ez belefér a zsebbe, különben tényleg kellemetlenül éreztem volna magamat, hogy nem tudom hova rakni a kártyát, azt pedig nem éreztem tanácsosnak, hogy bárkinek is odaadjam. Ha esetleg kényelmetlen lenne, akkor majd odaadom Marknak, gondoltam magamban, miközben Alexeibe karoltam, és szótlanul elindultunk a lépcső felé. A bál a földszinten lévő fogadóteremben került megrendezésre, így arrafelé vettük az irányt mi is.