Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Hatodik fejezet - 1. rész

Habár az agyamra ment, mégis jól jött Mark lelkesedése a bállal kapcsolatban, mert nélküle teljesen elveszettnek éreztem volna magamat. Azt sem tudtam, hogy milyen ruhát illenék felvennem egy télköszöntő bálra. Otthon nem sok társasági eseményen vettem részt, eleinte azért, mert túlságosan kicsi voltam hozzájuk, később pedig azért, mert unalmassá és utálatossá vált a szememben az egész világ, amelyben a szüleim éltek, így a legkevésbé sem akartam kivenni belőle a részemet. Az egyetlen bál, amelyen jelen voltam, a végzősök bálja volt, és oda is azzal az osztálytársammal mentem, akit még a legelviselhetőbbnek tartottam, ám ez azt jelentette, hogy egész este másról sem volt szó, mint a kedvenc képregényeiről, ami persze még mindig jobb volt, mintha a többi hobbijáról beszélt volna – higgyétek el nekem, tudni se akarjátok. Akivel menni szerettem volna (Jesse–nek hívták), természetesen egy másik lányt hívott el. A lány olyan volt, mint Marcela, csak a tipikus amerikai változat: szőke haj, bombázó külső, népszerűség – tehát nem volt egyetlen normális ember sem, aki ne utálta volna. Ez persze azt jelenti, hogy Jesse sem volt normális, de elvakítottak az álmaim és a srác elképesztően édes mosolya, így csak későn vettem észre, hogy milyen is valójában. De elkalandoztam...

Mint kiderült, a legközelebbi lakott terület körülbelül három– vagy négyórányira van a kastélytól (közel sem olyan vészes, mint ahogyan azt az elején gondoltam), és egy egész nagy településről van szó, „tehát találni fogunk olyan üzletet benne, ahol ruhákat és kiegészítőket tudunk vásárolni". A mondat végét Marktól kölcsönöztem, aki szó szerint így mondta, ám a tónus és a gesztikuláció miatt valamiért úgy tűnt, mintha egy ötéves kislány lett volna, aki két utcával odébb látott egy rózsaszín plüss pónilovat az egyik kirakatban, és most rá akarja venni az anyját, hogy vegye meg neki. Ahelyett, hogy átragadt volna rám Mark lelkesedése, egyre inkább tartani kezdtem a báltól. Egyrészt szerettem volna nem beleélni magamat, mert amikor bármiféle elvárást is támasztok egy eseménnyel kapcsolatban, illetve reménykedek annak számomra kedvező végkimenetelében, akkor rendre valahogy egészen máshogyan alakulnak a dolgok, én pedig csalódottan távozom a színről heves fogadkozások közepette, hogy még egyszer ez ne fordulhasson elő. Mark mellett azonban még egy kicsit azt is éreztem, hogy valakinek felelősségteljesen is kell viselkednie kettőnk közül, és bár ez általában Mark reszortja volt, most nagyon úgy tűnt, hogy nekem kell vállalni a feladatot. Másrészt bennem volt a már említett zsigeri utálat az ilyen társadalmi események iránt. Ez pedig ismét csak nem tette könnyebbé azt, hogy örülni tudjak annak, hogy minden valószínűség szerint együtt fogok tölteni egy estét azzal a fiúval, akinek már csak a neve hallatára is hevesen dobogni kezd a szívem, ami pedig lényegében le is írta a harmadik okot: nem szerethettem bele valakibe, aki nagyon úgy festett, mint aki, csak játszadozik velem.

Így hát vegyes érzelmekkel indultam el bevásárló körutunkra, amelyet nagyjából a plakátok kiragasztásától számított egy hét múlva ejtettünk meg, egy vasárnapi napon. Máris késésben voltam a megbeszélt időponthoz képest, amikor kiléptem az ajtón, így a reggeli természetesen szóba sem jöhetett. Átkoztam magamat, hogy hogyan lehettem olyan idióta, hogy beleegyezzek a kora reggeli indulásba, hiszen tudtam magamról, hogy képtelen vagyok időben felkelni. Minden reggel hatalmas nehézséget jelentett felkelnem, és ez független volt attól, hogy korán feküdtem-e le vagy csak hajnalban sikerült elaludnom. Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy valószínűleg nem lett volna elég időnk körülnézni, ha csak délután indultunk volna el, és a zsörtölődés álcája alatt áldottam Mark nevét, amiért hajlandó volt helyettem is előrelátóan gondolkodni. Körbe se nézve szaladtam le a lépcsőn, és igyekeztem átküzdeni magamat az előcsarnokban felgyülemlett embertömegen. Mindenki ezen a hétvégén ment vásárolni, amire időnk is jutott, mivel őszinte meglepődésemre a tanárok is nagyon várták már a bált, ami abban is megnyilvánult, hogy egyáltalán nem adtak fel házi feladatokat. (Meggyőződésem egyébként, hogy csak nem akartak zh-kat és esszéket javítani a bál másnapján. Talán úgy érezték, hogy nekik is kijár egy kis pihenés.) Mikor végre kijutottam az ajtón, csaknem jéggé fagytam a döbbenettől: tucatnyi luxusautó várta a kifelé tolongó diákokat. Hát ezért ilyen magas a tandíj, gondoltam magamban, majd elvigyorodtam, mert be kell vallanom, hogy lenyűgözött a látvány.