Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Második fejezet - 1. rész

Kiléptem a folyosóra, és az ajtó hangtalanul csukódott be mögöttem. Néhány lépéssel ott termettem a 324-es számmal díszített ajtó előtt. A négyes szám közepében egy apró, messziről alig látható, ezüstszínű halálfejes matrica csillogott. Nahát, ezt eddig észre sem vettem. Mély levegőt vettem, és bekopogtam. Néhány pillanaton belül ki is nyílt az ajtó, és mire észbe kaptam, a szoba kellős közepén álltam, és tátott szájjal bámultam. Ruhák voltak szanaszét dobálva, a szekrény ajtaján egy kék törölköző, a szék támláján egy kabát lógott, és a szoba, amely alapjában véve ugyanolyan volt, mint az enyém, mégis teljesen különbözött a szomszédban lévőtől. Mark már itt lehetett néhány napja, és kicsinosította a szobáját, amit mi sem bizonyított jobban, mint a falakon virító plakátok, amelyek... félmeztelen férfiakat és divattervezőket ábrázoltak.

– Nem mondod komolyan, hogy te... – kezdtem akadozva.

–... ilyen hihetetlenül jó ízléssel vagyok megáldva? De igen. – Amikor a poszterekre sandítottam, hozzátette: – És igen, meleg is vagyok.

– Tudtam, hogy valami nem stimmel veled. Túl tökéletes lettél volna – sóhajtottam kissé csalódottan.

– Legalább biztos lehetsz benne, hogy nem fogok az éjszaka közepén rád rontani, hogy lebeszéljem rólad a bugyidat – kacsintott Mark.

– Nem, viszont annál nagyobb az esélye annak, hogy drámázva beszédülsz a szobába, és végignyöszörgöd a fél éjszakát, mert elfogyott a kedvenc samponod.

– Honnan tudod, hogy ilyen fontos számomra a frizurám? – kapott oda eltúlzott mozdulattal a hajához Mark, mire hangosan elnevettem magamat.

– És mi ez a rendetlenség? – kérdeztem válasz helyett.

– Kerestem valamit. Egyébként nem jellemző.

– Szóval, mióta vagy itt? – folytattam a társalgást.

– Néhány napja, de ez elég is volt ahhoz, hogy feltérképezzem a kastélyt és a közvetlen környezetét. A legtöbben még nincsenek itt, majd csak az első hét végén érkeznek, egy-két nappal a tanítás megkezdése előtt. Azt hiszem, hiányolni fogom ezeket a csendes, nyugodt napokat. Összeállítottad már az órarendedet?

– Még nem. Miért, te már igen?

– Nagyjából. De gyere, menjünk le a könyvtárba, ott minden kurzusról van nyomtatott ismertető, és vannak számítógépek is. Összeállíthatjuk az órarendeket. Akár választhatunk közös kurzusokat is.

– Igen, mintha ikrek lennék.

– Pontosan – felelte, mire mindketten nevetésben törtünk ki. – Akkor megyünk?

– Csak utánad.

Néhány perc múlva már a kihalt folyosón sétáltunk, amely a főlépcsősorhoz vezetett. A folyosó és a lépcső, ahogy az egy palotához illik, vörös padlószőnyeggel volt borítva, amelyeket aranyszínű szegélylécekkel rögzítettek. A falakon festmények, főleg tájképek voltak elhelyezve, eredeti, kézzel készült alkotásoknak tűntek, nem pedig sorozatgyártott termékeknek. Az első emeletre megint épphogy csak egy pillantást vetettem, majd a kanyarulat eltakarta szemem elől, így ismét előre figyeltem, szerencsémre, mivel egy fiú rohant el mellettünk, és ha nem lépek félre az utolsó pillanatban az útjából, akkor egyenesen nekem rohan.

– Nem, nem, nem! Ez lehetetlen! Ez nem történhet meg velem! – kiabálta, lépteinek zaját hamarosan elnyelte a csend. Dermedten, tátott szájjal álltam hosszú másodpercekig, megmozdulni sem tudtam, nemhogy megszólalni.

– Mi a fene volt ez? – kérdeztem újdonsült barátomat, mikor megtört a jég, és ismét képes voltam levegőt venni.

– Fogalmam sincs. Már láttam őt egyszer vagy kétszer. Ideges alaknak tűnt. Lehet, hogy bedilizett – vonta meg a vállát Mark, és tovább indult.