Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizennegyedik fejezet - 2. rész

Megfogtam a kezét, és magam után húztam, nem törődve bágyadt ellenkezésével. Lágyan kényszerítettem rá, hogy lefeküdjön, betakartam, majd bemásztam mellé az ágyba. Simogattam, és olyanokat mondogattam neki ösztönösen, mint például „minden rendben lesz", s közben igyekeztem nem elsírni magamat kifejezéstelen arca láttán. Nagy sokára hunyta csak le a szemét, és aludt el, én pedig csak ezután engedélyeztem magamnak, hogy egy pislogásnyi időnél tovább tartsam becsukva a szememet.

Mikor reggel felébredtem, azt láttam, hogy Alexei már felöltözve ül abban a karosszékben, ami az éjszaka még az ablaknak fordítva állt, ám mostanra már ismét eredeti helyén díszelgett. Mintha mi sem történt volna...

– Hány óra van? – kérdeztem álmos hangon.

– Fél nyolc.

– Akkor még igazán nincs itt az ideje, hogy felkeljek – mondtam miközben a másik oldalamra fordultam.

– Nyolckor indulunk.

Lehúztam a fejemről a paplant, és dühös hangot hallattam. Rettentően felidegesített a hanghordozása. Nem elég, hogy nem kelt fel időben, de még vissza is kattant hirtelen idiótába.

– És ezt mikor akartad közölni velem? Vagy abban, hogy engem bámultál alvás közben, a felébresztési technikádat kellene felismernem?

– Nyolckor – ismételte meg Alexei, majd felkelt, és elindult az ajtó felé.

Hirtelen nagyon elszégyelltem magamat, amiért így reagáltam az előbb, és egy halk „várj"–t kiáltottam, miközben amilyen gyorsan csak tudtam, kicsomagoltam magamat a testemre csavarodott paplanból, kikászálódtam az ágyból, és odaszaladtam hozzá.

– Sajnálom – leheltem halkan, miközben hozzábújtam. Nem ölelt vissza, csak dermedten állt. Már–már elsírtam magamat, amikor végül mégis körém fonta karjait, s megsimogatta a hajamat.

– Semmi gond – felelte éppoly hangosan, mint amennyire én szóltam hozzá nem sokkal azelőtt.

És ennyivel el volt intézve. Ha jól belegondolok, sosem volt még olyan, hogy én ennyire siettem volna bocsánatot kérni – még akkor sem, ha tudtam, hogy én voltam a hibás. Egészen idáig nem éreztem fontosnak, hogy megtegyem. Alexeijel azonban más volt a helyzet. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy megbántottam, haragszik rám, vagy egyszerűen csak nem vagyunk jóban. Végre elért a kapcsolatunk egy olyan szintre, ami többé–kevésbé a stabilitás érzetével kecsegtetett – már amennyire ezt Alexeinél el lehetett érni.

Kibontakozott az ölelésből, és ismét figyelmeztetett, hogy nem viccelt, amikor azt mondta, hogy 8–kor indulunk. Vállamat vonogatva mentem be a fürdőszobába, hogy utazásképes állapotba kerüljek, mivel biztos voltam benne, hogy ha nem is lennék kész 8-ra, Alexei akkor sem kapna a vállára, hogy márpedig most indulunk, akár akarom, akár nem. Azaz, majdnem biztos...

Úgy tűnt, hogy a reggeliről Alexei teljes mértékben megfeledkezett, ám én résen voltam, és rávettem, hogy térjünk be az első pékségbe, ami utunkba akadt. A választék ugyan nem volt túl bő, de végül sikerült olyat találnom, amihez kedvet is éreztem, és így már nem korgó gyomorral indultunk útnak.

Azt a jó pár órát, amit idefelé az egyhangú orosz táj bámulásával töltöttem, most végigcsacsogtam, és nagy örömömre Alexei is válaszolgatott hébe-hóba, így legalább nem éreztem magamat idétlennek, amiért be nem áll a szám. Boldog voltam. De tényleg. Úgy éreztem, hogy a dolgok végre helyes mederbe kerültek, és ha ügyesen lavírozok, akkor minden így is marad.

Amikor visszaértünk a kastélyhoz, gyors puszit nyomtam Alexei szájára, s már szálltam volna ki a kocsiból, amikor hirtelen megfogta a karomat, visszahúzott, s szenvedélyesen megcsókolt.