Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizedik fejezet - 1. rész

Döbbenten meredtem Alexeire. Mégis mi a fene folyik itt?! Szerettem volna hangosan is feltenni ezt a kérdést, de nem jött ki hang a torkomon. Alexei egyre közeledett felém, és minden egyes lépéssel növekedett bennem a vágy, hogy itt hagyjak mindent, és visszarohanjak a kastélyba. Ez esetben viszont egészen biztosan nem kapnék választ a kérdéseimre. Maradtam hát, bár bevallom, hogy ennek a fő oka nem a bátorságomban vagy a kíváncsiságom erejében keresendő, hanem inkább annak köszönhető, hogy képtelen lettem volna megmozdulni. Alexei karnyújtásnyi távolságra került tőlem, majd megtorpant. Rám vetette gyönyörű, smaragd tekintetét, ám az most nem hatott rám a szokásos módon. Túlságosan sok volt a kérdés, és túl sok a kétely ahhoz, hogy igazán bízhassak Alexeiben. Ő tud valamit, amiről nekem fogalmam sincsen, és őt ismerve nem lesz túl készséges, hogy megossza velem ezt a tudást. Márpedig tudnom kell, hogy mi történt ma. Kell. Máskülönben életképtelen leszek hetekre, talán hónapokra, mire el tudom felejteni azt, ami ma történt.

Alexei tekintetében kíváncsiság bujkált. Mintha ez csak egy kísérlet lett volna, és most látni szeretné azt, hogy hogyan reagálok. Elöntött a düh, ám igyekeztem leplezni, s talán csak szemeim képezték az egyetlen rést páncélomon, amely megakadályozta, hogy az a mérhetetlen düh, amit éreztem, kicsapjon. Rendeztem arcvonásaimat. Farkasszemet néztünk, s már amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok képes tovább állni a tekintetét, megfogta a kezemet. Érintésére összeborzongtam. Éreztem forró ujjait az én jéggé fagyott kezemen, és amennyire vonzott fizikailag, éppen annyira taszított is most bizonytalanság miatt. Amikor érezte, hogy megborzongok, elengedett, s tekintete mintha kissé keményebbé vált volna.

Anélkül, hogy észrevettem volna, a lány és a fiú, akik az előbb még a hídon voltak, odasétáltak hozzánk, és a lány megszólított:

– Ne haragudj! Remélem, nem ijedtél meg túlságosan. De tudod, ez volt a feladatunk. Egyszer mindenkinek át kell esnie rajta. Egyébként Karen vagyok, ő pedig itt Tim – mutatott a mellette álló fiúra Karen.

– Örvendek – biccentett.

Nem válaszoltam. Még mindig meg se bírtam moccanni.

– Na, jó, mi akkor most megyünk is, majd találkozunk a bázison. – Értetlenkedő arckifejezésemet látva még hozzátette: – De majd Alex úgyis elmond mindent...

Rám villantott még egy mosolyt, és Tim kezébe csúsztatta a sajátját. Elindultak a fák felé, és az erdő úgy nyelte el őket, mintha ott sem lettek volna.

Ismét csak mi ketten voltunk. Alexei és én. Sajnáltam is meg nem is, hogy Karen és Tim elmentek. Egyrészt örültem neki, mert úgy éreztem, hogy ezt Alexeijel kettesben kell megbeszélnünk, másrészt viszont tudtam, hogy nem számíthatok túl velős beszámolóra, ha Alexeire kell hagyatkoznom. Azon is csodálkoznék, ha egyáltalán elmondana bármit is úgy, hogy tökéletesen megértsem.

– Gondolom, szeretnél már választ kapni a kérdéseidre...

– A fenébe, de még mennyire, hogy szeretnék. – Csodálatos. Az első szó, amit a megrázkódtatás után kimondtam az a fenébe volt. Nagyon elegáns és rettenetesen nőies. De miért foglalkozok még mindig azzal, hogy milyen véleménnyel lehet rólam Alexei? Most világossá vált, hogy ő sem teljesen az, mint akinek mutatja magát.

– Mindent el fogok mondani, de előbb szeretném, ha visszamennénk a kastélyba.

– Itt is jó lesz – vágtam rá gyorsan.

– Hideg van, és látom, hogy...

– Nem baj – vágtam közbe ismét. Ez nem a jólneveltségem megmutatásának éjszakája volt, amit már bizonyítottam, úgyhogy úgy voltam vele, hogy még egy–két illetlen közbeszólás már nem fog rosszabb színben feltüntetni, mint amilyenbe már idáig sikerült kerülnöm.