Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenharmadik fejezet - 1. rész

Döbbent csend ereszkedett a kiürült könyvtárszobára, amelyben már csak mi ketten tartózkodtunk. Még levegőt venni is elfelejtettem, úgy elképesztett az, amit Erik mondott. Aztán persze természetem átvette az irányítást a gondolataim felett, és azonnal kritikusan kezdtem el vizsgálni az eseményeket.

– És te honnan veszed ezt az egészet? – kérdeztem enyhe gyanakodással a hangomban. Igazán nem akartam magamból hülyét csinálni azzal, hogy elhiszek minden egyes szót, amit csak Erik kiejt a száján – még akkor sem, ha valóban így történt.

– Családi örökség.

– Családi?

Erik felugrott, majd mély meghajlás kíséretében így szólt:

– Kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam: A nevem Erik Kuznyecov.

Puff. Még egy. Mintha nem lett volna elég, hogy Erik azt hiszi, úgy nézek ki, mint egy mesebeli királyné, ráadásul még alapja is van rá. Kuznyecov... Sosem gondoltam volna, hogy ebbe az iskolába járna akár egyetlen Kuznyecov is. Hát még hogy nagyjából velem egykorú legyen. Az egyik Romanov, a másik Kuznyecov, a végén meg kiderül, hogy még egy Volkov is van körülöttem, sőt, talán kifejezetten közel áll hozzám. Mondjuk Mark. Vagy Jelena. Vagy Allison. Na jó, Allison nem állt valami közel hozzám, de akkor is.

– Miért nem mondtad idáig? – kérdeztem.

Erik hirtelen a fotelemnél termett, letérdelt, és olyan közel került hozzám, hogy ösztönösen hátrahőköltem egy kicsit. Elszégyelltem magamat, amiért ilyen rosszul reagálok a váratlan helyzetekre, és fészkelődni kezdtem leplezni akarván zavaromat. Erik csendben elmosolyodott.

– Aranyos vagy, amikor zavarba jössz.

– De hát én... én nem is... – kezdtem volna, aztán beláttam, hogy a tiltakozással csak magam alatt vágnám a fát.

– Dehogynem. Olyan vagy, mint egy nyitott könyv. A testtartásod és a mimikád mindent elárul.

Nyitott könyv? Én? Hah! Na persze... Na jó, talán nem vagyok olyan jó az érzelmeim leplezésében, mint mások, de azért a nyitott könyv kifejezés kissé túlzás...

– Na persze... – motyogtam félhangosan is, kissé durcásan.

– Lily...

Erik a karomra tette a kezét. Felpillantottam, mivel idáig a térdemet bámultam. Erik tekintete olyan különös volt... Nem igazán tudnám meghatározni, hogy mit láttam benne, de szívbemarkoló volt. S ahogy szemébe néztem, úgy éreztem, mintha megfagyott volna az idő. Lassított felvételként láttam, ahogy egyre közelebb kerül hozzám, és tudtam, hogy meg akar csókolni. Egyik felem hagyni szerette volna és kíváncsi volt rá, hogy mi fog történi, míg a másik felem tudta, hogy nem szabad megtennem. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenem, és úgy éreztem, az agyam képtelen kontrollálni a testemet. A legutolsó pillanatban végül odébb húzódtam, vettem egy nagy levegőt, és felugrottam, miközben valami olyasmit hadováltam, hogy „nekem most mennem kell", aztán kirohantam a könyvtárból.

Iszonyatosan éreztem magamat. A könyvtár ajtaját becsuktam magam mögött, majd nekidőltem a falnak közvetlenül az ajtó mellett. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugtassam felhevült testemet, ám körülbelül fél perc múlva már el is indultam a szobám felé, mivel féltem, hogy Erik esetleg kijön a könyvtárból, hogy megkeressen.

Néhány perc múlva becsukódott mögöttem a szobám ajtaja, és az ágyra dőlve mozdulatlanságba dermedtem. Nem tudtam eldönteni, hogy miért éreztem magamat rosszul, és talán ez volt az, amitől igazán rosszul éreztem magamat. Azért éreztem így, mert hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Vagy azért, mert... mert igazából én is akartam azt a csókot? Már egyáltalán azzal, hogy eszembe jutott, hogy akarom a csókot, érzelmileg mintha megcsaltam volna Alexeit. Mondjuk, nem mintha ő lenne a barátok mintapéldánya, de akkor sem érdemelné azt, hogy ilyesmit tegyek vele. Már megint túlkomplikálod a dolgot, mondtam magamnak, majd nagy sóhajtással nyugtáztam egyetértésemet. Azért megnyugtató a tudat, hogy ha minden kötél szakad, magával azért még akkor is nagyjából egyet szokott érteni az ember.