Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizennegyedik fejezet - 1. rész

Nehezen tudtam volna elképzelni ennél jobb forgatókönyvet: Alexei, én, egy éppen időben érkező hóvihar és egy egész este, amelyet kettesben tölthetünk távol az összes kötelezettségünktől. Ideálisnak ígérkezett. Könnyedén megtaláltuk a szállodát, amelyből természetesen csak egy volt a városkában, és az sem az ötcsillagos fajtából, de legalább tetővel szolgált a fejünk fölé és fűtéssel, ami igazán nem volt elhanyagolható szempont egy téli éjszakán Oroszországban.

A szállodának meglepő módon parkolója is volt, amelynek bejáratához meg kellett kerülnünk az egész háztömböt, amikor be akartunk állni. A szállodát belépés után azonnal leminősítettem magamban fogadóvá, mivel valamiért a fantasy regényekből ismert egyszerű fogadók hangulatát idézte számomra, s csupán halvány vigasznak tűnt az elektromos áram. Fából készült burkolat mindenhol, s néhol még agancsok is díszítették a falat. A pultnál középkorú, átlagos külsejű nő fogadott bennünket, s Alexei előadta, hogy mit szeretnénk. Azaz, hogy ő mit szeretne, mert én eléggé megrémültem a „dva" szó hallatán. Azt ugyan nem tudtam, hogy két szobát kért-e vagy egy szobát két ággyal, de egyik sem szerepelt az elgondolásomban, amikor az ideális forgatókönyvemet írtam. A szerencse azonban engem látszott pártolni, mivel a nő fejét ingatta, s még a „nye" szócskát is kihallottam, amiből rögtön tudtam, hogy se kétágyassal, se két külön szobával nem fog tudni szolgálni. Később azt is megtudtam, hogy azért nincsen Alexei kívánalmainak megfelelő számú/elrendezésű szabad szobájuk, mert valamiféle éves találkozót tartanak a fogadóban... elnézést, hotelben. Habár fogalmam sem volt róla, hogy mégis miféle találkozót tarthatnak egy ilyen isten háta mögötti helyen, magamban hálát adtam nekik, hogy erre a városra (és erre a napra) esett a választásuk. Alexei átvette a kulcsot, majd felfelé indultunk, s a nyikorgó falépcsők, bár elég roskatagnak tűntek, de kibírták, amíg felértünk a második emeletre.

Szobánk a folyosó végén kapott helyet, s Alexei szerencsére volt olyan udvarias, hogy maga elé engedett, miután kitárta az ajtót, így nem láthatta az arcomon elterülő boldog vigyort, amit a franciaágy látványa okozott. Tökéletes, gondoltam magamban, ennél szebb és jobb körülményeket én magam is alig tudtam volna kitalálni, pedig igazán mestere vagyok az álmodozásnak.

Lepakoltunk, s úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy elmenjek fürdeni. Be kell vallanom, hogy mindig is mániákusan szerettem fürdeni – s ennek okát végre megértettem, amikor megtudtam, hogy víz elemű vagyok. Ám ezen vágyam megfogalmazódásának pillanatában döbbentem rá arra, hogy nem hoztam magammal semmiféle ruhát, amiben aludhatnék, mert hát ugyan minek is hoztam volna, ha egyszer nem volt arról szó, hogy itt fogunk éjszakázni. Iszonyatosan kellemetlenül éreztem magamat, de megköszörültem a torkomat, és nagy nehezen elmakogtam Alexeinek a problémámat:

– Én... nem igazán... hoztam magammal semmit sem, amiben... aludhatnék.

– Semmi gond – hajolt le a táskájához Alexei, – van nálam egy póló, ha szükséged van rá, odaadom neked.

Ha szükségem van rá? Hajjaj, ha te tudnád, hogy milyen fokú boldogsággal töltene el az, ha viselhetnék valamit, amiről tudom, hogy a tiéd, gondoltam magamban, akkor nem ajánlgatnád ilyen nyugodt hangon. Hangosan persze csak ennyit mondtam:

– Nagyon jó lenne, köszönöm.

Elképesztően hidegen viselkedtünk egymással, legalábbis ez a túlzott udvariasság nekem ezt jelentette. Nem úgy éreztem, mintha a barátommal töltenék el egy éjszakát, távol az iskolától, hanem olyan volt mint egy ismerős, aki tetszik nekem. Ismét feszengtem, mintha az egész csak egy véget nem érő körforgás lenne, s egyik helyzetből a másikba esnénk: egyszer úgy viselkedünk, mint akik egy párt alkotnak, máskor pedig azokhoz a fiatalokhoz voltunk hasonlatosak, akik véletlenül egy szinten béreltek lakást.