Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenhatodik fejezet - 1. rész

Tíz perc múlva már abbahagytam a sírást, és az egészet akár le is tagadhattam volna, ha nem égett volna úgy a szemem, illetve ha nem látszódott volna arcomon a lelki gyötrelem. Mert biztos voltam benne, hogy látszódik. Ilyen intenzitású érzelmek mindig nyomot hagynak az emberen, akár akarjuk, akár nem.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és fintorogva konstatáltam, hogy nem csak a lelkemen hagyott mélyebb nyomokat az eset: szinte láttam magam előtt a kékeszöld színben pompázó foltokat, amelyek porcelánfehérségű bőrömön virítanak majd, hirdetve, hogy tulajdonosuknak fáj minden apró, gyengédnek szánt érintés is.

Ügyetlenül botorkáltam el az ajtóig, majd le a lépcsőn a sötétben, miközben olyan érzésem volt, mintha valami határtalanul sértő és borzasztó dolgot követtem volna el. Ami nyilván nem is volt kifejezetten meglepő, csakhogy nem Alexei miatt éreztem magamat rosszul, hanem Erik miatt. Úgy éreztem, mintha ellene követtem volna el valamit. De miért? Miért? Hiszen én Alexeijel voltam együtt, nem pedig Erikkel, akármennyire is kedveltem őt és akármennyire is közel kerültünk egymáshoz megismerkedésünk óta.

Alexei... Igen, Alexeijel vagyok együtt, mondogattam magamnak, s leírhatatlan szégyen öntött el, mert abban a pillanatban, amikor Erik megcsókolt, teljesen megfeledkeztem arról, hogy Alexei valaha is létezett. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg őt és valószínűleg igazam is volt. Nem érdemeltem meg őt.

Elgondolkoztam rajta, hogy vajon mit is kellene tennem. Csináljak úgy, mintha mi sem történt volna? De nem, képtelen lennék rá, a szégyen pírja ott égne arcomon minden egyes pillanatban, amikor csak Alexeit meglátom, s képtelen lennék élvezni a pillanatokat, amikor hozzámér, pedig jelenleg azokat a másodperceket tartottam a legértékesebbnek az életemben. A legértékesebbek is voltak, mert akkor voltam boldog.

És mi az élet értelme, ha nem az, hogy a boldogságot keressük? Rengeteg álmom volt mindig a jövőre nézve, s annyira különbözőek, hogy legtöbbször azt sem tudtam eldönteni, hogy a Földközi–tenger partján vagy a hideg északi vidékeken érezném magamat jobban. Egyetlen dolog azonban mindig ugyanaz volt benne: boldog voltam. S a boldogságot nem tudtam egyedül elképzelni. Rejtélyes, arctalan idegenről álmodtam egészen addig, amíg meg nem pillantottam a smaragd szempárt, amely rabul ejtette szívemet.

És most ezt az érzést akarom lealacsonyítani azzal, hogy nem mondom el neki az igazat? Nem, arról szó sem lehet! Meg kell mondanom.

Egyszerre rettegni kezdtem a pillanattól, amikor Alexei visszatér majd a Szent András Egyetem falai közé. Ambivalens érzelmeim összezavartak, s nyomorúságossá tették a létezést. Egyfelől azt szerettem volna, ha Alexei mellettem van, s aprólékosan beszámol minden egyes pillanatról, amit nem tölthettem vele, másfelől viszont menekülni szerettem volna, hogy ne kelljen bevallanom, hogy mi történt nem is olyan régen a padlástéren. A mi padlásterünkön. Akárhányszor is megyek majd oda a jövőben, mindig látni fogom magamat, mintegy kívülről nézve, amint hagyom, hogy Erik ajkai végigsimítsanak ajkaimon, s látni fogom azt is, hogy ez engem egy olyan élvezettel töltött el, amelyről most sem tudom azt mondani, hogy helytelen volt. Mintha egy részem Erikhez tartozna, és ez ellen nem tehetnék semmit sem. A gond csak az volt, hogy nem is voltam benne biztos, hogy akartam tenni valamit. De látni fogom magamat is, amint szájszélemen lecsorduló vérrel ülök ott, mint egy vámpír hercegkisasszony, s szemeimben a harag emésztő tüze ég. Ez sem fogja majd könnyebbé tenni a visszatérést.

De mivel fogalmam sem volt róla, hogy Alexei mikor tér vissza az egyetemre, úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha megpróbálom a gondot félresöpörni és nem foglalkozni vele addig, amíg el nem jön az ideje.

Néhány nappal később a könyvtárban üldögéltem, mint ahogyan az elmúlt néhány napban minden egyes délután. Abban sem történt semmi változás, hogy egyes egyedül bámultam magam előtt a könyveket. Alexeiről semmi hír nem volt. Fogalmam sem volt róla, hogy merre lehet, pedig ha erre rá lehetne jönni pusztán azzal, hogy törjük rajta a fejünket, higgyétek el, messze én lettem volna a leggyorsabb, akinek sikerül. Mark még mindig nem beszélt velem, Erikkel pedig nem szívesen találkoztam volna a történtek után. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a történteket.