Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizennyolcadik fejezet - 1. rész

Felszabadultan lépkedtem az egyetem folyosóján, és valahogy minden olyan csodálatosnak tűnt. Mintha egy filmben sétáltam volna végig egy napfényben fürdő utcán, s lágy, meleg szellő dobálta volna hátra a hajamat, és az sem zavart, hogy alig volt természetes fény az iskolában, mert odakint mintha az év leghatalmasabb hóvihara tombolt volna.

Az elmúlt két napot Alexeinél töltöttem, de ma már végre megengedte, hogy visszamenjek a saját szobámba, ami, be kell vallanom, hogy hiányzott, függetlenül attól, hogy mennyire szerettem Alexeijel lenni. Visszakísért, és szinte megígértette velem, hogy nem fogok kimenni, de valahogy sikerült úgy válaszolnom, hogy ő azt higgye, hogy megígértem, közben pedig mégsem. Tudom, gyerekes volt, de nem tudtam volna megszegni a neki tett ígéretemet, viszont a szobámban sem akartam maradni.

Hívott az élet, a gyakorlópályák, a könyvtár, az emberek, Mark... Mark! Hiszen még nem is volt alkalmunk beszélgetni! Már előre nevettem magamban, hogy mennyivel többet tudhat máris az elemhasználókról, mint én, pedig én már a bál óta tudom, hogy milyen ajándékkal áldott meg a sors. Mert ajándék volt ez, legalábbis úgy éreztem abban a pillanatban. Felemelő ajándék. Mindent, ami jó, azt ennek a helynek köszönhetek. És végre... végre szabadnak éreztem magamat.

Lehullott rólam a sötét gondolatok alkotta súlyos lánc, és minden szépnek és jónak tűnt. Mintha bearanyozta volna a világot valamilyen különös fény, amely belőlem áradt. Hát igen, ilyen a szerelem. Ilyen a boldogság. Életemben először tapasztaltam meg ezt, és bár kicsit megdöbbentő volt, amikor ezt így megfogalmaztam magamban, az érzés maga a lehető legtermészetesebb volt.

Úgy éreztem, semmi sem állhat az utamba. Nincsen felelősség, nincsenek kötelességek, csak az önfeledt... Várjunk csak... Kötelességek? Ó, te jó ég. A vizsgák! Hiszen néhány nap és jönnek a vizsgák. Teljesen meg is felejtkeztem róluk, meg az egész tanulásról. Annyira el voltam foglalva az Alexei teremtette új világommal, hogy eszembe sem jutott, hogy teljesítenem is kell ahhoz, hogy maradhassak... Te jó ég...

Megtorpantam, és tágra nyitott szemekkel bámultam magam elé. De az egész csak néhány sebesen tovatűnő másodpercig tartott csak, mert elhatároztam, hogy nem fogok vele most foglalkozni. Kissé megcsappant jókedvvel lépkedtem tovább, ám ez még mindig olyan intenzitású volt, hogy ha nem tartott volna vissza magamra kényszerített hűvös természetem, akkor biztosan táncra is perdülök a folyosó közepén. Néhány perc alatt úgysem tudom megváltani a világot, és most fontosabb dolgom is akadt annál, hogy ezen aggódjak. Majd később vagy holnap elkezdek tanulni, még igazán nincsen semmi sem veszve, de ami a legfontosabb most, az Mark és a barátságunk.

Mosolygós arccal kopogtam be hozzá kis sétám után, amelyet a kastélyban tettem. Kissé búskomor tekintettel nyitott ajtót, de azonnal felderült az ábrázata, amikor meglátott. A nyakába vetettem magamat, majd puszit nyomtam az arcára, és beljebb invitáltam magamat. Leültem a szépen elegyengetett ágytakaróra, és megvártam, amíg Mark legyűri elképedését és becsukja az ajtót.

– Érezd magad otthon – mondta évődő hangon, még mindig kissé meglepődve az üdvözlésemen. Nem is igazán értettem, hogy min lepődött meg. Jó, nem szoktam minden nap puszikat osztani neki, de ha egyszer olyan boldog voltam!

– Mint mindig – vigyorogtam rá, majd elkaptam a tekintetemet, és az ágyterítő szélén lévő varrást kezdtem el bámulni. Na igen, nem volt mindig így. Az elmúlt időszak mindkettőnk számára megerőltető volt. Mark nem tudta, hogy miért titkolózom előtte, én pedig nem tehettem semmit sem. Nem szólhattam neki, mert bajba keverhettem volna. A Volkovok hívei mindenhol ott voltak, és bármilyen elejtett szó, ami segíthetett volna nekik, végzetes lehetett volna ránk nézve. Arról nem is beszélve, hogy maga Mark is bajba kerülhetett volna. Nem az lett volna az első eset, hogy elrabolnak egyszerű embereket, akik közel álltak bizonyos elemhasználókhoz, és kínzással csikartak ki belőlük információt, majd mikor már nem vették több hasznukat... Nos, azt hiszem, nem kell ecsetelnem a módszereiket. Összeborzongtam, de aztán ismét mosolyt erőltettem az arcomra, és inkább ezt kérdeztem gondolataim kifejtése helyett: – Hogy viseled a dolgot?